sol

PANTONE® 185 C

Megint Lao-nál ültünk, a héten legalább ötödjére vagy hatodjára, ezúttal viszont teljes kussban és talán kissé rezignáltan.
Korán volt még, a hely kietlennek és ócskának hatott a délelőtti, lusta napsugarak szőtte nihilben. Kényelmetlenül éreztem magam. Hirtelen zavarba ejtett a megszokott ordenáré társaságok hiánya, kik helyett most csupán némi por lebegett a kissé már megsárgult, csontszínben derengő válaszfalak között.
Idefelé nyakunkba szakadt egy későtavaszi zápor. Így ahogy rágyújtottál, kövér vízcseppek hullottak alá a fekete, kötött kardigánod ujjáról. Nem zavartattad magad, Lao különben se volt soha szívbajos. Az a mindenttudó, sejtelmes - szóval kellően sztereotíp kínai bájmosoly akkor se fagyott volna le az arcáról, ha szeme láttára gyújtottuk volna rá az egész kócerájt.
Egy arctalan és névtelen felszolgáló tűnt fel a semmiből, eléd csúsztatott egy hamutálat és kérdés nélkül felvette a rendelést. Ránk se emelte a tekintetét, csak lefirkantott a papírra valamit, amit szerintem még ő sem értett igazán. Nem szólt, mi is némán ültünk, majd ugyanolyan szenvtelenül távozott, mint jött.
Az első alkalommal, mikor itt jártam, sok mindent nem értettem még. Félreértés ne essék: ez továbbra sem változott. A különbség abban áll, hogy ezt a tényt elfogadom. Ahogy azt is, hogy itt az alkalmazottak akkor sem beszélnek, ha kérdezed őket és, hogy itt mindenki úgy jár, mintha egy másik halmazállapot határmesgyéjén lavírozna - számomra ijesztő magabiztossággal.

A kínaiak lefolynak az illesztések mentén.

Aznap nem nagyon kínoztuk egymást társalgással. Amúgy sem volt sok értelme, hiszen az egész szituáció annyira abszurd volt, hogy nevetni lett volna kedvem.
De inkább hallgattam.
Hiszen mégiscsak meghalt valaki.