Doctor who: Landolás

5.

Laura elnézett a fűbe.

Olyan érzése volt hogy megőrült. Fülke, és álmok... úgy érezte jobban jár ha inkább erről nem szól senkinek. Túl rizikós lett volna elmondani hogy egy olyan emberrel álmodik akit még soha nem látott és aki az űrben repked egy kék rendőrségi fülkével amit amúgy Tardisnak hívnak. Megtörölte a szemeit, s úgy döntött hogy a hátsó kerten keresztül fog visszamenni. Bár furcsa volt hogy a levegő megint"beindult", a szél is felélénkült.... mintha megint beindult volna az idő. De csak ráfogta arra hogy túl élénk a fantáziája.... nem akarta hogy dilisnek nézzék. Igyekezett kizárni magából minden furcsa dolgot... legszívesebben el is felejtette volna az előbb feltűnő majd eltűnő fülkét is, mikor zajt hallott... nem, nem is zajt hanem zenét. Laura megállt, s körbenézett. A kertben semmi olyan eszköz nem volt ami zongora számra adott volna indokot. De még mielőtt igazán megijedt volna lenézett a földre... nem sokkal a hátsó bejárat előtt egy furcsa telefon volt. Laura még soha életében nem látott olyat. A kis kocka képernyőjén egy csokornyakkendős fickó mosolygott. Fiatal, kimondottan kedves arcú férfi...

"Doktor... " - Mondta halkan maga elé, és megérintette volna a zöld gombot, amivel csak remélte hogy "felveszi" a telefont.. de a túlvég ugyanabban a pillanatban tette le azt... A lány a telefonra nézett amiről azt se tudta mi lehet. Talán egy doboz ez is, csak nem tud repülni... vagy egy olyan rádió mint ami a katonáknak van? .. De az nagyobb... Kíváncsiság s öröm is felütötte a fejét a gondolataiban, mert ez már egy lépéssel közelebb hozhatta talán őt a Doktorhoz, nem úgy mint a Tardis ami csakúgy elpárolgott a szeme láttára...ekkor azonban valaki meglökte őt. Nem esett el, de nem esett olyan jól sem neki. Hátra nézett, s abban a pillanatban látta meg Pipert. A lány hatalmas, kaján  mosollyal nézett a nála egyetlen fejjel kisebbre. 

" Mit keresel itt Laura? A kicsiknek nem ágyban van a helye még ilyenkor?  " - Kérdezte halkabban, mert ha bármilyen felnőtt meglátta volna őket ott, egy szál hálóingben, abból nagy bajba kerülhettek volna mindketten. Laura karba tette a kezét csakhogy ne láthassa Piper hogy mit talált a fűben.

" Inkább te mit keresel itt Piper? Azt hittem mindig is gyáva voltál. Most mi kényszerített arra hogy ide gyere? " - Vágta rá a kisebbik lány. Piper nagydarab volt, s nem volt annyira beteges sem mint Laura. Így hát könnyű szerrel, bármikor arrébb tudta volna lökni. De most csak hátra fűzött kezekkel állt, mintha az alkalomra várna. 

" Láttam hogy kimész kóborolni."- Válaszolta. - " Gondoltam azonnal szólok valamelyik nevelőnek, de mire visszafordultam már eltűntél... nagyon gyorsan... mint nem is tudom.. a villám. És ezt meg akarom kérdezni. Hogy csináltad? " 

"Mit?" 

" Egyik percben még fenn voltál az emeleten, a szobánkban, most meg itt vagy." - Laura pislogott. Aztán még többet pislogott. Pipernek nem volt szokása ilyeneket kérdezni. És jó esetben tízkor ébredt, ha a nevelők felkeltették. Szokatlan volt az hogy ott volt.Laura homlokráncolva nézte őt. 

" Inkább menjünk be...és te mész előre!" 

" Nem amíg meg nem mondod mi van nálad."- Nézett a szemeibe kissé fenyegetőleg. Úgy tűnt Piper tudja hogy mi van nála, de persze Laura szinte azonnal rávágta: 

"Nincs nálam semmi sem!" 

"Hazudsz... ! Láttam hogy felveszel valamit a földről..."

" De nem is.."

"... megmondalak Harkel kisasszonynak!"- Azzal elrohant. Laura szemei tágra nyíltak. Sokmindent elviselt már eddigi fiatal élete során, de hogy most Harkel kisasszony büntetését kelljen elviselnie, azt nem tudta volna. Teljes erőbedobással futni kezdett a társa után, ám Piper meglepően gyorsabb volt nála, s a hátsó ajtón berohant a régi kastély épületbe.  

" Ne, Piper!" - Kiabált utána, majd megbotlott s elesett a saját ruhájába.Könnyek gyűltek a szemeibe, mert sáros lett a fehér ruhája és mert tudta hogy a nap hátralévő részét majd szobafogságban fogja tölteni... A hátára feküdt ezért, majd az ég felé emelte a telefont, és nézegette azt. Furcsa volt számára...túl lapos volt, és mégis ha kétszer rákoppintott a tetejére annyi minden volt rajta...De a képek érdekelték őt a legjobban, mert vagy 300 kép volt rajta. A lány amúgy is imádott rajzolni, festeni, gyurmázni, vagyis alkotni és tudta hogy ha egyszer felnőtt lesz valami ilyesmivel akar majd foglalkozni. De ezek a képek másmilyenek voltak... annyira szépek és színesek voltak, és tele voltak az álmaiban látott emberekkel: a Doktorral, Amyvel, Rory-val,Riverrel. .. ahogyan nézegette őket halovány mosollyal szinte még a hangjukat is hallotta mint álmában, s eszébe jutott mindegyikük neve... az öregúr viszont nem volt egyiken sem amit furcsállt... aztán az egyik képnél hirtelen megállt... egy ház volt az.. nagyon elhagyatott, régi ház, bedeszkázott ablakokkal...Laura felült hisz megdöbbent, és pár percig talán fel sem akarta fogni hogy az épület mely a képen van, amellyel farkasszemet néz az nem más mint az otthona. Nem más mint maga az árvaház. 

****

Amy... - A lépcsősort tapogatta pont ott ahol a lányt elnyelte a fekete semmi. Kissé kétségbe volt esve ugyan, de megtörve nem. Felpattant, a haja a szemébe lógott s körbepillantott. 

"Nem a falakkal van a gond.. " - Állapította meg. Majd tovább haladt, de olyan körültekintő arccal és szinte lopakodva mintha a falaknak is fülük lett volna. Agya folyamatosan Amyn pörgött. Aggódott érte még ha most nem is ezt tükrözte az arca. " Amy.. Amy Amy... hová vitt téged a csúnya gonosz ház...Remélem nem a falba?!" - Megkocogtatta a falat, azzal tovább indult. - " Vajon jól vagy? Vajon magadnál vagy? Vajon nem-e akarnak ott megenni?"- Kezdett el félhangosan maga előtt gondolkodni miután megpillantotta hogy egy viszonylag hosszú folyosón kell majd átgyalogolnia teljesen sötétben. - " Nem, azt valószínűleg nem akarják megenni. Az túlzás lenne...." - Összerezzent. Odakinn a vihar tombolt, a villámok égi harcot vívtak.A Doktor ekkor megdermedt... olyan érzése volt mintha követték volna. A lépcső nyekeregni kezdett...Hátranézett nagyra nyílt szemekkel, ám senki nem állt a feljárónál. 

" Nahát... ez új.. kezdek képzelődni." - Mosolyogta meg saját magát egy rövid ideig.Visszafordult a folyosó felé, bal kezével kisöpörte a szemébe lógó barna hajszálakat, mikor egy árnyat pillantott meg. A kislány árnya épp a folyosó végén nézett farkasszemet vele, és láthatóan szórakoztatta az hogy a Doktor lesápadt hisz mosolygott. 

" Állj... csak maradj ott... "- Kapta elő a férfi a szónikus csavarhúzót. - "figyelmeztetlek.. fel vagyok fegyverezve.. egy csavarhúzóval."- Nézett rá kissé szétesetten. Közben már a háta mögött is gyűltek az árnyak méghozzá egyre többen s többen. Az ijedt felszín alatt azonban a Doktor folyamatosan gondolkodott, s úgy érezte bele kell mennie a játékba mindenképp, meg kell tudnia hogy mit rejt a csapda..

" Hát ez jó, árny gyűlés.. De mégis kik vagytok?.. Mit akartok? ... Szellemek nem léteznek, úgyhogy nem lehettek azok... vagy igen?..Talán interdimenzionális lények vagytok? Vagy Sontár megszállók... az ég tudja honnan jutnak eszembe ilyen szavak.. De ki tudja.. "- A feljárónál összegyűltek ekkor halkan kuncogni kezdtek s a folyosó végéről szétnyílt parketta alól a sötétség kúszott a Doktor felé, egyre inkább.

" Hűh.." - Gyorsan megszónikusozta a feketeséget miközben hátrébb s hátrébb lépett, megfeledkezve a háta mögött álló egyetlen árnnyal. - " Elragadó...Egy teleportáló gép.... zsupszkulcs.. ahogy JK mondaná... tehát mégse eszik embereket a ház.. hanem elviszi valahova őket... és ettől kellene félnem?! Épp nekem?! " - Hirtelen megfordult, majd megint előre. A folyosó végén álló árny szinte két lépésre állt tőle és a 11. szobára mutatott.

" Tizenegy... "- Pillantott a kislányra. - ".. miért is lepődök meg..  köszönöm árnyékocska..."- Az ajtó azonban zárva volt, és a szónikus nem volt rá hatással. Fából volt. A Doktor dührohamában jól megrángatta a kilincset, majd ráütött egyet az ajtóra. 

"Nem.. nem.. nem! Nem vihet el az átjáró! Tudnom kell mi van itt, itt és most! Nem tudtok megállítani és tudjátok miért?.. Mert én vagyok a Doktor! És tudom hogy valami fontos van e mögött... " - Halk kattanás volt a válasz... a férfi pislogott.. az ajtó kinyitódott... magától nyílt ki.. A kislány árny meredten őt nézte, de már nem tehetett többet, hisz társai majdnem hogy mellette voltak és a padlóból nyíló sötétség majdnem a Doktor lábánál járt. Nem volt több vesztegetni való idő.. az Időúr azonnal belépett a 11. szobába.