Love Wins - Díjnyertesek

A Hit börtöne

Lassan tolom be a jóval fölémmagasodó régi, kopott faajtót. Nem sietek, viszont most az egyszer talán úgy érzem, mégsem vágyok itt lenni. Ahogy a helyiség tartalma egyre csak feltárulkozik előttem, azt szeretném, hogy valóban csupán én és egyes egyedül én legyek itt. Egy ilyesfajta dolgot az ember nem ad át csak fűnek-fának, ebben van valami igazán intim, amit senki sem érinthet meg, mégis a mellkasomat összeszorító érzés nem hagy nyugodni. Félek hisz tudom, hogy ha megteszem, amire készülök, talán ezek lesznek az utolsó ilyen pillanataim, a pillanatok, amik csak is az enyémek voltak, és amik oly sokat segítettek. Mégsem tudom már tovább tűrni őket, hisz ha továbbra is ezekbe a fals eszményekbe kapaszkodok mondván, hogy ez a helyes, így kell lennie, nem élhetem meg az élet legszebb oldalait, s csupán a hiába várás nyomorúsága taszít majd az őrület küszöbére. Inkább a pokol, mintsem ez.

Valóban arra számítok, hogy egy árva lélekkel sem futok össze, ám az oltár felől megpillantom azt a már oly ismert alakot. Mosolyogva fordul felém, ahogy meghallja a létezésem halk neszelését. Nem tudom megállni, és akármennyire tudom, hogy nem kéne ezzel a hamis boldogsággal így a szemébe hazudnom – holott ő az, aki talán engem is jobban ismer magamnál, de megteszem, és a szokásostól nem eltérő hittel és reménnyel teli mosolyt intéztek az irányába.

– Jó errefelé látni téged, Jimin fiam – tesz egy lépést közelebb, ahogy hangjából egyfajta atyai büszkeség süt. – Nem volt még szerencsém hozzád hasonlóval – rázza meg a fejét enyhe csodálatában. 

Igaza van, a korombeliek nemhogy önszántukból betérjenek ide, hanem még nagyban el is kerülik ezt. Most először fogok egyezni valamiben a kortársaimmal. Még abban iskolában sem gyakori az, amit én művelek, ahol magam tanulok, pedig ott igazán körül vagyok véve olyanokkal, akikkel egykor magam is egy állásponton voltam.

– Én mára végeztem, de te maradj, ameddig kívánsz! – fogja meg vállam, ahogy elindul a templom kijárata felé.

– Köszönöm Atyám! – mondom én is utoljára, pont úgy, ahogy elsőnek tettem, és ahogy már sosem fogom.

Halkan megvárom, amíg bezárul mögötte az ajtó, majd egy sóhajt megeresztve fordulok az oltár felé. Üresek a padok, nincs már itt egy árva lélek sem, ezzel pedig mégjobban olyan érzésem támad, hogy most vagy szólok szívem szerint, vagy hallgatok örökre. Visszhangzik a templom a léptem alatt, de hangja lassan elhal, ahogy a második pad mögé leülök. 

Felnézek, és most először ülök úgy itt, hogy nem tudom, hogyan kezdhetném. Lehunyom a szemem, majd egy utolsó lélegzettel szedem össze minden gondolatom, tudom hogy el kell mondanom, hogy megszabaduljak ettől a csuklómat láncként szorító börtönből. Attól a börtönből, ami egykor azt igérte, felszabadít. Amit oly naivan el is hittem.

– Tudod, nem mindig volt ez így, nagyon nem – kezdem, s már kezeimet pásztázom. – volt idő, amikor ez – mutatok körbe.  – tényleg számított, tényleg jelentett valamit. Kinek mit, lehet otthon, menedék, segítség. Akármi is volt, mára már elmúlt. Nem gondolom, hogy tudok tovább hinni benned.

– Nem szóltál semmit, jelet sem adtál, nem tudom, hogy képes lennék-e megbocsátani neked. A világunk lassan, de biztosan pusztul, tele vagyunk szenvedéssel, nekem pedig már elegem van. Azt mondod hatalmad van, de mégis gyermekek lesznek árvák, emberek halnak meg nap mint nap, ártatlanok. Ne hidd, hogy majd valaha megbocsátanak.

– És így is, kezünk egyszer ráncos lesz, hajunk is őszre vált majd, nélküled is. Nincs már miben hinnem. 

– Minden élet halkan múlik el, és azt mondod a nyugtalanító csendben éljünk, magunkat megtagadva, s majd a túlvilág teljesíti vágyaink. De mi van, ha én azt vágyom, amit megtagadsz, mi van, ha szemedben bűnössé válok, és általa válok azzá, mert magamnak élek, mert merem szeretni, mert ő az, akit először kedtem nálad is sokkal többre tartani? Miért is éljek neked, ha nem hiszel bennem és nem fogadsz el? Hogy Őt nem fogadod el – érzem, ahogy egy könnycsepp legördülni készül a szemem sarkában, ahogy kimondom az utolsó szavakat.

– Annyit szóltam, annyit áldoztam rád, de semmit sem adsz, senkinek sem adsz. A világunk veled haldoklik, én pedig nem óhajtom tovább az időmet pazarolni. Már magadnak sem tudod ezt, majd megbocsátani – mondom végezetül, és már magam sem szándékozok tovább itt időt tölteni, mert bár az itt töltött percek – esetleg órák – eddig magamért voltak, de már csak azért, hogy örök búcsút itnsek neki.

Inmáron már kicsit megnyugodva, és egyszerre zaklatottabban állok fel a helyemről, többé rá sem nézve, és eszméletlenül megkönnyebbülök, ahogy szorosra csukott szemekkel hallom a zárt kattanni magam mögött. Szívem tengere háborog, s csak csapkodja a hullámokat lelkem falaihoz. Vége, megcsináltam, a lelkem egy része újból felszabadul, s bár könnyen váltam a megszokásból rabjává, teljesen tudom, hogy nem szabadultam meg ettől. Legalább már biztos voltam abban, hogy képes vagyok ezt megtenni.
Megkönnyebbülten fújom ki az akaratlanul is tüdőmbe ragadt levegőt, s ahogy megemelem pilláimat, újból csak érzem a pillangókat veszettül csapkodni a gyomromban. Meglátom Őt, Min Yoongit. A falnak támsszkodva áll, amitől könnyedén löki el magát, amint meglát, egy biztató mosoly keretében. Itt ő az egyetlen, aki valóban hitt is bennem. Nem kérdez, nem szól semmit, csupán hosszú ujjait nyújtja felém, én pedig készséges bizalommal ragadom meg az alkalmat, s kéz a kézben hagyjuk magunk mögött a templomot, benne minden megmaradt hitemmel. Végre már csak Őt látom.

××××××××××××××××××××××××××××××××××

Fent oldalunk első novellapályázatának különdíjas nyertes művét olvashatjátok, amit nem más, mint a Hónap LGBTQ+ Könyve-nyertes kliseakobon írt.