Futóhomok

Életem első fele: Nelly

Jessica. Így hívtak. Menő, ugye? Nekem is tetszett. Csak cool lányokat hívnak így. Coolnak pedig születni kell. Haha. Persze. Az igazi nevem Nelly volt. Gyűlöltem. Elsőben dagadt voltam. A dagadt, ronda Nelnel. Mindenki utált. Rengeteget sírtam, és csak  az ételek okoztak örömöt. Addig hisztiztem anyámnak ameddig kijelentette hogy negyedikre új iskolába kerülök.
     A 7.-től  a 9. éveimet könnyű lenne összefoglalni. Az Eperkés rózsaszín táskámmal, idétlen vigyorral az arcomon léptem be az iskola hatalmas kapuin. A copfjaim csak úgy lobogtak a dagadt fejem oldalán.
Ez volt az első, és utolsó alkalom hogy boldog voltam a Saint Peter Általános Iskolában. Mary volt az egyetlen lány aki (eleinte) kedves volt velem. Csak mert ő is dagadt volt. Viszont mivel nem annyira mint Nelnel, 1 hónap után őt is bevették. Az "Utáljuk Nelnelt mert nem 20 kg és mert szegény" csapatba. 2 hónap után elsősorban öntötte  a fejemre  a ragasztót.  Azért voltak szakadt és bolyhos cuccaim, mert az apám alkoholista, az anyám pedig óvó nő. Jövedelmező szakmák, ugye? Anyu néha este nem jött haza. Más módszerei is voltak a pénzkeresésre, hogy fent tarthassa a családot.
    Csak zsíros, egészségtelen kajákra volt pénzünk. Vajon miért volt a kis Nelnel dagadt...
     Egy lány indította az egészet. Őt tényleg  Jessicának hívták. Mondhatnám hogy utáltam, de nem lenne igaz. Gyűlöltem. Olyan akartam lenni mint ő. Tökéletes volt! Népszerű, szép, okos. És persze gazdag. Kő gazdag. A barátai nagy részét valószínűleg megvette. A maradék fél tőle.
    Keservesen, de eltelt a három év. Mondhatnám hogy életem legrosszabb három éve volt, de nem az volt. Voltak rosszabbak. Miért is panaszkodok, igazán változatos volt! Bár elég sok lökdösés volt, és gúnyolás meg megalázás, de néha voltak meglepetések. Például amikor megdobtak az emeletről egy torna zsákkal. Az ablakból. A rohadt almás zsák  a táskámba. Amikor szét ordibálták az énekfellépésem és megdobáltak. Elbújtak egy sikátorban és amikor hazafelé mentem, elkaptak és megvertek, majd malacfület szik szalagoztak a  fejemre és farkat a fenekemre. Az emberi kegyetlenség határolt. A gyerekeké nem...
    Nehezen tudtam tanulni tőlük. A szüleim pedig leszarták  a tanulmányi eredményeim. Szerintem még a tanáraim is utáltak. Mindenki ki akart kergetni az iskolából.
    Harmadik végén eldöntöttem, hogy megváltoztatom az életem. Alig ettem a nyáron, és rengeteget edzettem.  Dolgoztam is közben. Kutyákat sétáltattam, füvet nyírtam, takarítottam, gyerekekre vigyáztam. Meglett az eredménye. Olyanra festettem a  csomagolásom, amilyen belül is lenni akartam. A hajam meg nőtt, és befestettem szőkére. 11 évesen! Olcsó, de felvágós ruhákat vettem. És lefogytam. Pasit is akartam, mert Jessicának az is volt. Azon viszont még dolgoznom kellett.
Na jó, nem teljesen olyan lett mint akartam. A mellem túl kicsi volt, a seggem túl nagy. A szemeim barnák, az orrom krumpli. Legszívesebben kitéptem volna  a kék szemeit, és a pisze orrát, hogy az enyém lehessen.
A hangom is megváltoztattam. Magasan, és dallamosan beszéltem. Megvetően. Affektálva.
Kihúztam magam,  az orrom a magasba. Mintha ettől akármennyivel több lettem volna. És persze boldogan vártam a szeptembert. Tükör előtt gyakoroltam a magabiztosságot, és  a menő szövegeket magoltam be. Titokban figyeltem Jessicát. Mindent leutánoztam ami ő volt. Kivéve a gonoszságot. Azt nem akartam. Megfogadtam hogy sosem fogok másokat bántani. Az, hogy ez mennyire sikerült, egy külön történet.