More than anything*-Ivan Martinez

40.rész

Ari szemszöge:

Emilio és én már órák óta ülünk a váróban, amíg az orvosok vizsgálják Ivan-t. Nem beszélgettünk csak ültünk és bámultunk magunk elé, amíg Emilio hasa egy hatalmasat kordult.

-Mikor ettél utoljára?-kérdeztem.

-Nem tudom, nem nagyon mentem el mellőletek.

-Akkor gyere most azonnal keresünk valamit amit ehetünk, nem tudunk semmit tenni azon kívül hogy itt ülünk, akkor inkább együnk valamit hogy legyen erőnk.

...
A kórház büféjében vettünk két szendvicset és két üdítőt, amivel helyet foglaltunk a műanyag asztalok egyikénél. Mindketten gondolkoztunk és csendben eszegettünk nem túl nagy étvággyal ,annak ellenére ,hogy egyikünk sem evett már egy ideje. Lekényszerítettem a torkomon az utolsó falatot és az üdítőért nyúltam.

-Tudsz mesélni a balesetről?-kérdeztem Emilio-t akit szinte meg sem lepett a kérdésem. Lenyelte ő is az utolsó falatot és lassan felnézett rám.

-Ha arra gondolsz, én nem vesztettem el az eszméletemet és Tessa sem. Csak ti ketten.

Szörnyű amit átélhettek. Hiszen kettejüknek kellett segítséget kérni, úgy hogy azt sem tudták van e valaki aki túlélte.
Nem mondtam semmit csak vártam, hogy folytassa.

-Arra emlékszem ,hogy amint felfogtuk hogy mi történt és megláttunk titeket, mindketten csak cselekedtünk és nem gondolkodtunk. Segítséget hívtunk, de nem nyúltunk hozzátok, mert ezt az utasítást kaptuk a mentősöktől...

-A másik autóban...Valaki megsérült?-szakítottam félbe halkan és félve a választól.

-Nem.

Köszönöm Istenem. Akkora megkönnyebbülés volt, hogy nem okoztam valakinek a halálát vagy akárcsak sérülést egy olyan embernek akinek semmi köze hozzám és a buta kis tervemhez.

-Szinte csak karcolásokat szereztek, mivel őket közvetlenül nem érte az ütés csak a kocsi orra gyűrődött fel, az viszont totál káros lett...
Tegnap meg is látogattak titeket...

-Igazán?-csillant fel a szemem. Szimpatikusak míg így is hogy fogalmam sincs kik ők, ráadásul belénkhajtottak, de mindez nem az ő hibájuk hanem az enyém, Emilio viszont egyértelműen nem így látta a helyzetet.

-Elküldtem őket a francba.-mondja rám sem nézve.

-Emilio...

-Hogy merik ide tolni a képüket?! Majdnem megölték az öcsémet és a legjobb barátomat, és ezek után ide jönnek egy csokor virággal meg a sajnálatukkal, hát kapják be...

-Emilio!-emeltem fel a hangom. -Én vagyok a hibás!-a végére elcsuklott a hangom és szemem könnybe lábadt, de nem hagyhattam hogy őket okolja olyasvalamiért amiről csak is én tehetek.-Nem szabadott volna...egy pillanatra sem szabadott volna beülni ahhoz  az átkozott kormányhoz...

Nem mondott semmit csak bámult rám. Nem tudott mit kezdeni ezzel az új információval, úgy látszik eddig ez a verzió eszébe sem jutott.

-Nem ők tehetnek róla...-mondtam halkan. Nem bírtam már beszélni, fájt beismerni hogy az én hibám, de ez volt az igazság ,amin nem volt mit szépíteni.
Felálltam és elmentem. Nem voltam képes a szemébe nézni. Belöktem a mosdó ajtaját és leroskadtam a földre. Kitörtek belőlem ismét a könnyek.
Fejemet a térdem közé hajtottam és csak sírtam. A wc ajtaja hamarosan újra kivágódott és Emilio ült le mellém a padlóra. Átkarolta a vállam , nem értettem miért nem haragszik.

-Ha már itt tartunk, nem te tehetsz róla hanem mi, én meg Ivan hogy rávettünk téged, Tessa aki előre mászott hadonászni és az idióta ötletünk amiért egyáltalán autóba ültünk...

-Miért nem haragszol rám? Nyílvánvaló hogy én tehetek róla, és az igazság ez...

-Nem ez az igazság, és eszemben sincs haragudni rád, haragszol magadra mindenki más helyett is. -végig rám nézett és egy pillanatra sem vette le a kezét a vállamról.

-Mindegy...A helyzeten nem változtat semmi.

-Annyiszor mondtam màr, de talán most a legfontosabb, hogy tudd...Ivan-nak szüksége van rád, biztos vagyok benne ,hogy érzi ha mellette vagy. Muszáj hogy mellette légy különben...-kezdett neki is elcsuklani a hangja, hozzábújtam, hogy tudja nem kell folytatnia. Tudom mit akar mondani és bele sem akarok gondolni. Ott ültünk a női wc padlóján ,egymáshoz bújva, ez volt az a pillanat amit soha nem akartam így átélni. Össze kell szednünk egymást és magunkat hogy segítsünk Ivan-nak, ez a legfontosabb. Rendbe kell hoznom amit elrontottam...újra...

...
4 nap múlva:

A kórház minden szegletét ismertem lassan. Emilio és én felváltva vagyunk Ivan-nal szinte egy percre sem hagyjuk magára. Néha magához tér mosolyog de nem tud megszólalni hiszen a lélegeztető szerkezet ezt nem teszi lehetővé ,de az orvosok szerint hamarosan lekerül róla, mert eddig is csupán biztonsági okok miatt volt  rajta.

Hősiesen 4 napja nem vagyok hajlandó sírni, akárhányszor rámjönne összeszedem magam.

Felkerestem a másik autó utasait. Tisztáztam velük a történteket, bocsánatot kértem és felajánlottam hogy kifizetek minden kárt amit okoztam, de visszautasították. Nagyon kedvesek voltak és megértőek, ami most mindennél jobban esett nekem. A rendőrséget nem akarják belevonni az ügybe ami még nagyobb megkönnyebbülést jelentett, végtelenül hálás voltam.
Egy középkorú férfi vezette az autót és mellette ült a balesetkor a felesége is. Van két gyermekük, akik otthon várták őket aznap este. El sem tudom képzelni mi lett volna ha...De nem, és nem is akarok belegondolni, vége , minden rendbe fog jönni. Érzem, tudom.

A mai éjjel az enyém lesz ugyanis tegnap Emilio maradt bent.
-Itt vagyok! -estem be a kórterem ajtaján-Tessék vettem neked hamburgert.-nyújtottam át Emilio-nak lihegve.

-Köszönöm!-mosolygott fáradtan.-Rám fér, te mit eszel?-kérdezte megviselt arccal.

-Ugyanezt! Menj csak nyugodtan, aludj is azért!-dobtam le a cuccom a már ismerős székbe.

-Jó éjt!-ölelt meg és elment.

Leültem és megfogtam Ivan kezét.

-Szia szépfiú!-köszöntem, bár tudtam hogy alszik és egyébként sem lenne magánál a gyógyszerek miatt. Mosolyogtam rá ,de inkább a magam megnyugtatása érdekében. -Jobban vagy már?-nem vártam választ, de muszáj volt hozzá beszélnem.
-Ma érdekes napom volt, képzeld felvettem egy dalt kb. háromszor mert mindig megzavart valaki ,de végül jól sikerült szerintem. -meséltem miközben előkotortam a burgeremet. -Jah és képzeld összefutottam Alissa-val is és jobbulást kíván!-folytattam.-Szóval most már ideje lenne ha összekapnád magad!-haraptam bele a kajámba. Felraktam a lábam az ágyára 4 nap után szinte teljesen otthon éreztem magam,  leszámítva őt és az állapotát.

1 óra múlva:
Nem csináltam semmit csak őt bámultam. Figyeltem minden lélegzetvételét, ahogy a mellkasa emelkedik fel és le, majd újra fel és le.
-Szeretlek- mondtam hirtelen.
Előre hajoltam egész közel hozzá, két kezem közé fogtam az övét és énekelni kezdtem. Csak egy dalt ami eszembe jutott ,énekeltem halkan. Csak neki. Ezt a dalt soha nem vettem fel, soha nem került nyílvánosságra, ez a dal csak az övé volt, csak neki szólt.

Sziasztok❤️
Black2Lady -nek a kívánsága az volt hogy ma már jöjjön rész, hát itt is van😁! Volt időm az ágyikóban írni szóval hosszadalmas lett de remélem tetszett,  tudom hogy szomorú de javul a helyzet. Mit gondoltok hogy legyen?
Puszi mindenkinek és legyen nagyon szép hetetek! 💜🌙