Három kívánság

Három kívánság - I. rész

- Hé, várjanak! Várjanak már meg! – kiabálta egy mélynövésű, szőke, hosszú hajfonatos fiú, miközben lélekszakadva vágtázott a pályaudvarról kigördülő, Resemboolba tartó szerelvény irányába. A mozdony egy éles, gunyorosnak ható füttyentéssel adta a tudtára, hogy ő aztán bizony senki miatt nem hajlandó megállni, de még csak lassítani sem, mire Ed nyelvet öltve rá megmakacsolta magát, és az eddiginél is gyorsabb tempóban kezdett sprintelni; piros kabátja győzelmi zászlóként lobogott utána. Juszt is felszáll erre a vonatra, ha a fene fenét eszik is!

Végül sikerült megragadnia automail jobbjával az egyik fogódzkodót, majd felhúzódzkodnia az utolsó kocsi végén lévő tágas peronra, ahol azonnal térdre is rogyott, levegő után kapkodva. Mit meg nem tesz az ember, ha egy homonculus kedvében akar járni... pontosabban mit meg nem tesz az ember, ha nem akar magára haragítani egy homonculust, akit történetesen Envynek hívnak, és akit – a hangulatától függően – konkrétan bármivel föl lehet hergelni.

Úgy-ahogy kifújta magát, aztán belépett az ajtón az utastérbe, és keresett egy szimpatikus szabad helyet, ahová ledobta hátizsákját, majd mellételepedett. A vállpánttal szórakozottan babrálva bámult ki az ablakon, az elsuhanó tájat figyelve, és egyrészt hálát adott a szerencséjének, amiért mégiscsak elérte az utolsó vonatot, másrészt ott motoszkált gondolatai között az a balsejtelem, hogy valami fontosat, valami igazán nagyon fontosat elfelejtett.

Amikor három nappal ezelőtt Roy Mustang ezredes fölhívta, hogy a segítségét kérje egy veszélyes, szökött bűnöző elfogásához, garantálta, esküdözött, a szavát adta, hogy az egész nem fog tovább tartani egyetlen napnál. Egyetlen napnál. Természetesen hamarosan kiderült, hogy az az egy bűnöző nem is egy, hanem kettő – egy ikerpár –, így a kézre kerítésük sem volt annyira egyszerű. A teljes tegnapi napja, valamint a ma délelőttjének jelentős hányada ráment arra, hogy őket hajkurászta keresztül-kasul a Központi Városon, hogy visszaszerezze tőlük felettese zsebóráját. Lényeges és fölöttébb fontos küldetés, amit kizárólag az Acélalkimista képes végrehajtani. Nyilván.

Envy meg szintén nyilván kiakadt, amikor sajnálkozva és a bocsánatáért esedezve közölte vele, hogy ígéretével ellentétben tovább kell maradnia. A homonculus már azért pipa volt rá, amiért megint nem vitte magával, de Ed nem akarta, hogy együtt lássák őket, aztán pletykálkodni kezdjenek a kapcsolatukról. Bőven elegendő volt, hogy az ezredes tudott róluk, és így most már nemcsak a magassága – jobban mondva az alacsonysága – miatt froclizta, hanem a szűk, szexi miniszoknyák miatt is, többek között az iránt érdeklődve, hogy otthon, a négy fal között ő is szokott-e ilyesféle ruhadarabot magára ölteni. Ed paprikavörös arccal üvöltözve, az öklét rázva kérte ki magának a feltételezést.

Mint ahogy akkor is üvöltözött, mikor rájött, hogy a szökevények valójában Mustang unokaöccsei, és habár égetnivaló gézengúzok, azonban semmiképpen sem bűnözők – ennek ellenére kénytelen volt megírni az esetről a jelentését, ami azt eredményezte, hogy majdnem lekéste az utolsó vonatot. Amennyiben lekéste volna, haza sem kellett volna mennie, mivel a legkevésbé sem vágyott arra, hogy az élete párjaként nyilvántartott homonculus első felindulásában kibelezze, és csak ezt követően hallgassa végig az ő mentegetőző mondandóját. A francba Roy Mustanggal, meg a baromságaival!

Lehunyta szemeit, és úgy döntött, kihasználja a hosszú utat egy kis pihenésre, felkészülve az előtte álló éjszakára. Biztosra vette, hogy amennyiben sikerül kiengesztelnie Envyt... Nem. Biztosra vette, hogy sikerül kiengesztelnie Envyt, utána pedig meglehetősen izgalmasan fognak telni a hazaérkezését követő órák. Először egy közös fürdő, aztán egy kis masszázs, aztán... Ed, agyában ezeket az ábrándképeket továbbpörgetve szenderült mély álomba, a vonat kellemesen ringató-zakatoló mozgásának hatására, és fel sem ébredt egészen addig, míg meg nem érkeztek a célállomásra.