Három kívánság

IV. rész

Ed minden kimerültségét sutba dobva pattant fel az ágyról, és indult el az ajtó felé, hogy számon kérje az imént elhangzottakat, észre sem véve, hogy egyrészt mindezt anyaszült meztelenül teszi, másrészt, hogy továbbra is rendületlenül a telefont szorongatja. Mígnem a kagylót a készülékkel összekötő vezeték az erőhatásoknak engedelmeskedve elpattant, a lábai köré tekeredett, és bosszút állva a brutális bánásmódért nemes egyszerűséggel elgáncsolta. Az apró termetű alkimista egy puffanás kíséretében a padlóra zuhant – de legalább nem ütötte meg magát annyira, mintha magasabbra nőtt volna –, aztán válogatott szitkok özönét zúdította a béklyóvá avanzsált, jobb sorsra érdemes telefontartozékra. A káromkodásegyveleg aköré a koncepció köré összpontosult, hogy a kábel készítője kezdeményezzen nemi aktust a kreálmányával – meg önmagával is.

A kis közjáték következtében, mialatt kiszabadította magát, sikerült lenyugodnia annyira, hogy átgondolja az egészet ahelyett, hogy nekitámadna Envynek, és vádaskodni kezdene, meg ordibálni vele; az azonban nyilvánvaló volt a számára, hogy a két manipulátor szervezkedett valamit a háta mögött. Az első feltételezését, miszerint a homonculus folytatna viszonyt az ezredessel, azonnal félresöpörte, bár azért ott motoszkált benne, hogy mi van, ha mégis.

Aztán hirtelen beugrott a harmadik kívánság, és így rögtön arra is rájött, hogy mire vonatkozott konkrétan a "beleegyezett" kijelentés. De miért? Mi értelme volt mindennek azon kívül, hogy Envy imád játszadozni; hiszen akár meg is kérdezhette volna – ő meg kategorikusan nemet mondott volna. Oké, végül is valamilyen szinten világos.

És mi a helyzet a fényképekkel? Egyáltalán milyen fényképekről van szó? Miniszoknyás fényképekről... Nem. Kizárt dolog, hogy saját magáról küldött volna ilyesmit; az nem létezik. Az szintén lehetetlenség, hogy róla készített volna fotókat abban a kurvás szerelésben; nem is volt nála fényképezőgép, ráadásul amilyen féltékeny úgy általában, meg hogy kinyomná a szemét annak, aki látja...

A végén arra a döntésre jutott, hogy az a legtisztább, ha kifaggatja az illetékest, a tőle telhető legnagyobb türelemmel és higgadtsággal; ezért miután felöltözött, kiballagott a konyhába, de előtte még alkímiával helyrepofozta a megtépázott telefont. A másik az asztalnál ült, és gondterhelten bámult maga elé – reggeli sehol. Ed agyán a szituációhoz nem illőn keresztülcikázott, hogy mit műveltek itt tegnap – az evésen kívül –, aztán gyorsan elhessegette a bevillanó emlékeket, és leült vele szembe.

- Azt hittem, hamarabb jössz... meg hogy dühösebb leszel... – sóhajtotta Envy bűnbánóan, ami már önmagában megdöbbentette.
- Majdnem így lett, de belegabalyodtam a telefonzsinórba, és úgy elzúgtam, hogy csak úgy csattant – próbálta valamelyest kirángatni a mélabújából.
- Komolyan? – mosolyodott el halványan a homonculus az ilyenkor szokásos vihogás helyett. – A fene se gondolná, hogy ilyen alacsonyról ekkorát tudsz esni.
- HÉ, KI ANNYIRA KICSI, HOGY LÉTRÁRÓL SZEDI A BORSÓT?! – kiabálta amolyan felvidításképpen.

- Te, tökmag – mondta szeretetteljesen. Körülbelül olyan nehéz volt rá haragudni, mint egy elárvult kiscicára.
- Mi folyik itt, Envy? – tette fel a kérdést rövid hallgatást követően. – Mit üzleteltetek Mustanggal?
- Ezek szerint tényleg hallottad.
- Igen. Először úgy tűnt, mintha te meg az az idióta...

- Akkor most már, ha csak egy kicsit is, de tudod. Tudod, hogy mit érzek minden nap minden egyes órájának minden egyes percében. Az vagyok én.
- Nem. Nemcsak az vagy. – Átnyúlt az asztal fölött, megszorította a homonculus jéghideg kezeit, és el sem eresztette. – Rengeteg minden más is.
- Mi más? Mi vagyok én neked, Edward? A kis házi szörnyed, aki mos-főz rád, rendben tartja az otthonodat, és a rendelkezésedre áll, ha kettyinteni támad kedved?
- De...dehogyis... – hebegte. – Sosem gondolnék rád így!