Három kívánság

II. rész

Miután - ki tudja, mennyi idő múltával - felocsúdott, talpra kecmeregve lerázta magáról a törmelékdarabokat, nagyjából leporolta a ruháját, sziszegve megtapogatta a tarkóján keletkezett parányi púpok tömkelegét, majd egy tapsolás után, transzmutációt végrehajtva visszaállította a nappali eredeti állapotát - nem feledkezve meg az ablaküvegről -, végül próbaképp lenyomta a vendégszoba kilincsét; ami nem engedett. Ezek szerint Envy bezárkózott. Hát jó.

Igazából alkímia segítségével bármikor bejuthatott volna hozzá, azonban amikor elkészült a házuk és beköltöztek, megegyeztek abban, hogy itthon egyikőjük sem használja a képességeit; csak, ha a másik erre kifejezetten megkéri, illetve ha vészhelyzet van - a leszakadt mennyezet annak számított. Az ajtó mögül ellenben nem hallatszottak kétségbeesett sikolyok, sőt, egyáltalán semmiféle nesz sem, így Ed "nem vész"-nek minősítette a helyzetet. Aztán megvonta a vállát, és elvonult fürdeni. Egyedül. Aztán magára kapott egy, a fiókból találomra kiválasztott tiszta boxert, és bebújt a kétszemélyes ágyukba, a kétszemélyes takarójuk alá. Egyedül. Aztán kezdett aggódni.

Nem ez volt az első - és valószínűleg nem is az utolsó - eset, hogy összezördültek, pontosabban, hogy Envy valamin felhúzva az orrát beviharzott abba az átokverte helyiségbe, kategorikusan kijelentve, hogy ott fogja tölteni az éjszakát. Adekvátabb lett volna Envy-szobának nevezni, semmint vendégszobának, mivel vendégek nagyritkán fordultak meg náluk; Alt, Winryt meg néha Pinako nénit kivéve - ők viszont családtagok voltak, ráadásul sosem aludtak itt. A szoba tehát a legkevésbé sem érdemelte ki a "vendég" titulust.

Csakhogy ez idáig még sosem telt el fél óránál több a megsértődés és a kiengesztelődés között; a másik magától belátta, hogy enyhén szólva túlreagálta a szituációt, és ilyenkor, miután halk, puha léptekkel besettenkedett, odakucorodott mellé az ágyba, majd némi vigasztalást és beszélgetést követően megbékélt. Most azonban semmi ilyesmi nem történt. Mondjuk olyasmi sem fordult elő, hogy Ed megfeledkezett volna az ígéretéről, valamint hogy ilyen drasztikusan kikelt volna magából, hogy ennyire durva szavakat vágott volna a fejéhez. Még hogy a homonculusoknak nincsen lelkük! Már hogyne lenne! Csak sokkal érzékenyebb és sokkal bonyolultabb, mint az embereké általában...

Na de meggyanúsítani őt azzal, hogy megcsalja, ráadásul pont seggfej ezredessel? Nem mintha mással valaha is megtette volna, vagy meg akarta volna tenni; és nemcsak azért, mert nem óhajtott ilyen fiatalon elpatkolni. Összehasonlítási alap híján is biztosra vette ugyanis, hogy keresve sem találhatna nála tökéletesebb szeretőt; nem mellesleg imádta minden porcikáját, a mozdulatait, az érintéseit, a kizárólag neki tartogatott, elbűvölően bájos mosolyát - meg persze a közel négyszáz évnyi tapasztalatát, amivel senki nem kelhetett volna versenyre.

Legszívesebben az egyezségüket semmibe véve áttranszmutálta volna magát a falon, hogy alaposan megölelgesse az ő szeszélyes pálmafácskáját, és minden kétséget kizáróan biztosítsa arról, hogy akkor is nagyon-nagyon szereti, ha a másik egy hisztis drámakirály(nő); ám ezzel inkább rontott, mintsem javított volna a helyzeten. A homonculus ugyanis nem ismert súlyosabb bűnt az adott szó megszegésénél, emellett arra is háklis volt, ha az akarata ellenére zargatták ahelyett, hogy hagyták volna lenyugodni.

Ed tehát - jobb híján - Envy párnáját ölelgetve próbált álomba szenderülni, miközben mélyen beszippantotta a levendula, az árnyliliom, a pázsitviola és a fahéjas szilva keverékének különleges esszenciáját, amit magában csak "lilaillatnak" nevezett, és ami az ametisztszín szempár tulajdonosa jelenlétének törékeny illúzióját idézte. Már-már megszunnyadt, mikor valahára halkan nyikordulva nyílt az ajtó, és szélesedő fénypászma kúszott végig a hálószoba falán és a mennyezeten.