Én és a Farkasom

Part 4

Szerencsémre-, szerencsétlenségemre, ez a korai nyár nagyon változékony időt hozott, egy esőmentes nappal, rengeteg széllel és villámmal. Mintha egy helyben toporogtam volna, de ez egyáltalán nem zavart.

A kandalló elé kuporodtam a hatalmas kopott fotelba. Nagyon megszerettem. Még életemben nem volt szerencsém ilyen kényelmes bútordarabhoz és a hangulata is magával ragadott. Olyan volt, mintha ölelő karok fontak volna körbe. Csodák csodájára, estére társaságom akadt. Máskor csak olyankor merészkedett haza, amikor már elnyomott az álom. Az estéket a saját csendességében, magányosan szerette tölteni, lehetetlennek tartottam, hogy azért marad távol még sötétedés után is, mert az utak takarításában segédkezik. Kicsit lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy kitúrom a saját otthonából. Az első éjjel után próbálkoztam köszönetképp vacsorával várni, de nem jött be. Viszont most itt ült a szomszédos fotelban és egy könyvet lapozgatott. Klinikai genetika címmel. –komolyan... elég szokatlan érdeklődési terület egy erdei vadembertől, bár lehet, hogy orvos, aki valami brutálisan törvénytelen és agyament kísérleteket folytat... lódult meg a fantáziám. Ezen a gondolatmeneten annyira felüdültem, hogy nem bírtam elfojtani egy hangos kuncogást. Lassan rám emelte a mély tekintetét, és hihetetlen dolog történt. Halvány mosolyra húzódott az ajka, ami egész a szeméig ért. Ennek hatására éreztem, hogy nekem is irányíthatatlanul húzódik egyre szélesebb és szélesebb mosolyra a szám. Különleges pillanat volt. Elmélyedtünk egymás tekintetébe, mosolyogva, és első ízben fesztelenül. Közelebb szerettem volna menni, mindenféle értelemben. Valahogy megközelíteni, ezt a morcos óriást, aki hihetetlen nagy kinccsel ajándékozott meg ebben a pillanatban, egy őszinte, boldog mosollyal. Magam sem tudom, hogy mertem, de lassan lecsúsztam a padlóra, a kellemes meleg csomózott szőnyegre, így már elég közel kerülve hozzá fizikailag, hogy felé nyúlva óvatosan kivegyem a könyvet a kezéből. Nem engedtem a tekintetét, nem tudtam milyen reakciót váltok ki belőle ezzel a mozdulattal, de engedte; a tekintetem viszont továbbra sem, a szemében lágyság tükröződött. Csak most tűnt fel, hogy milyen szép szemei vannak. Hatalmas fekete pillákkal, ahogy a sötét íriszén táncoltak a visszatükröződő lángnyelvek, éreztem, hogy sokáig... nagyon sokáig képes lennék elmerülni benne. A gyomrom kissé összeszorult, ez észhez térített annyira, hogy úgy tegyek, mintha teljesen hétköznapinak tartanám, és a vonzása nem ért volna el hozzám. Lassan lapozgatni kezdtem a könyvet, az egyik ujjam könyvjelzőnek használva, hogy megjegyezzem hol tartott egy pár perccel ezelőtt. Bele-bele olvastam, de nem volt egy hétköznapi téma, hogy bármit is felfogtam volna abból a pár sorból, szóból. Éreztem a tekintetét magamon, továbbra is úgy tettem, mintha lekötnék a figyelmem az elcsípett betűk.

- Valamiféle orvos, vagy tudós vagy? –elnevette magát. Rá néztem újra. Most már nem félelmetesnek láttam, hanem kimondottan vonzó férfiként. Megállt még a levegő is bennem, ahogy emelte a kezét és odafigyelve, hogy nehogy a bőrömhöz érjen, hátra simította az arcomba hulló hajtincseket. Lassan leereszkedett mellém a szőnyegre, megcsapott az illata, belekábultam. Mélyet lélegezve engedtem ki az előbb bent ragadt levegőt. A nevetése mosollyá szelídült, és az én mosolyom is visszatért. Az egyik térdét felhúzva, a kezével átkulcsolva babrált az ujjaival. A tüzet nézte, mintha onnan várná a megoldást.

- Úgy nézek ki? – tért vissza rám a pillantása, szelíd mosollyal kezdett beszélni- Esélyem sem lett volna ilyes félét tanulni. Gyerekként egy helyi gazdaságba segítettem be. Annyi a tudásom, amit autodidakta módon meg tudtam szerezni. Írni, olvasni, számolni tanítottak, egy alap szakmát adtak a kezünkbe, de mindig fontosabb volt errefelé a kétkezi munka, mint az oktatás. Sokszor lopva osontam be a könyvtárba, ahol alig volt vagy száz könyv, később, amikor kiépítették a világhálót a faluban, és tudtam szerezni megfelelő eszközt, a lehetőségeim kiszélesedtek. Éjjelente rengeteget olvastam. Most itt, mint látod, a térerő elég gyér, amikor vihar van, akkor pedig teljesen megszűnik. Ilyenkor a nehezen beszerzett, könyveimmel ütöm el az időt. Van olyan, amit a városban vettem, van amit örököltem, vagy kidobásra ítéltek és én megmentettem. Röviden, nem... nem vagyok sem orvos, sem tudós, csak próbálom szélesíteni a látóterem.- Észre sem vettem magamon, hogy szinte tátott szájjal hallgatom, és a könyv kicsúszott a kezemből. Finoman felemelte a földről és a fotelbe rakta.

A mosoly, mintha rá ragadt volna az arcomra. Jólesett alaposan szemügyre venni. A sötét fürtjeit, és az atléta alól kikandikáló tetoválásait. Még nem engedtem meg eddig magamnak, hogy részleteibe menően, hosszan feltérképezzem. Érdekes motívumok tarkították a bőrét. Nem tűnt kisvárosi srácnak. Nem volt nehéz nem észrevenni, hogy bámulom. Hirtelen meglepetésként lekapta az atlétát és hátat fordított.

- Egy gyerekkori barátom csinálta a legtöbbet. Hagytam, hogy kísérletezzen. Nagyrészt kísérlet, de van benne választott.– egy keresztre mutatott a tarkóján, a hátán elterülő farkas motívumra, és a csuklóján lévő jelsorozatra. Szembe fordulva újabb minták tűntek fel. angyalszárny, koponya, homokóra, rózsa, elég szép kidolgozásban. Akaratlanul mozdult felé a kezem, az ujjbegyeim hozzáértek a bőréhez, ez észhez térített annyira, hogy hirtelen visszakapjam. Látszott zavarba hoztam, a beszorult levegőt lassan engedte ki, majd egy mozdulattal vissza vette az atlétáját.– Lehet, hogy nem úgy tűnik, de ebben szentimentális vagyok. A legtöbb minta jelentéssel bír számomra.

- Nagyon szépek.- Mosolyt erőltetve magára, lassan felemelkedett

- Most járok egyet. Aludj nyugodtan.- ezzel bezárta maga mögött az ajtót. Hirtelen túl nagy lett a csend. Egyedül maradtam a gondolataimmal, elkezdtem szorongani, eszembe jutott, hogy otthol mi vár rám, és, hogy mit is csinálok még itt tulajdonképpen. Jól éreztem magam. Azt a fajta szabadságot éreztem, amit már nagyon régen nem, vagy talán még soha.

Leköltöztem a szőnyegre, megadva a lehetőséget, hogy legalább néha napján használhassa ő is a saját ágyát.