Vámpír a pincéből! (Javítás alatt!)

3

Megkötözve a földön ébredtem fel egy idegen helyen.
-Hol vagyok? -ébredtem fel azonnal.
-Légy üdvözölve szerény otthonomban.-mondta egy mély, rideg hang. Hirtelen elém lépett az az ork aki megtámadott.
-Szóval ott hagytuk abban, hogy a bank fiók kódját kérlek.
-Azt se tudod hol van az a bank.
-Igaz.
-Tudod hol van New York?
-Nem.
-Figyelj, most Erdélyben vagyunk. Ha jól tudom Románia fővárosában van reptér. Bukarest a neve.
-Rest?
-Nem. Bukarest. Venned kel egy repülőjegyet, de előtte dolgoznod kéne a pénzért.
-Azt hogyan tehetem?
-Hát...-két óráig ismertettem vele a dolgozói szabályokat, lehetőségeket.
-Na jó, térj a lényegre! -mondta mérgesen.
-New York a tenger túl oldalán van. Miután leszáltál a gépről fognod kell egy taxit.
-Mi az a taxi?- plusz húsz perc magyarázás.
-Na jó, térj a lényegre!- ordított rám újra.
-Oké a taxiban a soförnek el kel mondanod ezt a címet.-pulsz fél óra egy kitalált útvonal részletezése.
-Na jó. Tudod mit? Te jösz velem, és elvezetsz oda.
-Nem tudok mert nincs út levelem.- plusz egy óra magyarázás. Olyan fél napja magyarázok neki, és eddig senki nem jött megmenteni, még Ed sem...
-Elegem van belőled! Nem megyek veled semmire! Most itt fogsz megrohadni!- kiáltott.
Az ork bedühödött és bevágott egy sötét helyiségbe. A hátam a falnak vágódott, és feljajdúltam.
Hirtelen egy nagyon hülye ötlet jutott az eszembe. A csuklómon lévő kötelet el kezdtem rágcsálni. Ne tudjátok meg milyen hülye ötlet volt, és, hogy milyen szörnyű íz terjengett a számban.
Hirtelen egy nagy puffanást halottam. Résnyire nyitottam az ajtót. Az ork eszméletlenül terült el a földön.
-Ed!- kiáltottam örömömben, de nem volt ott senki... egyedül voltam egy földbe vájt üregben egy eszméletlen orkkal... Nem tudom ki mentett meg, szándékosan, véletlen, a lényeg, hogy hálás vagyok neki...  Mert persze valaki más nem jött el értem. Miért várom el Edtől, hogy újra megmentsen? Hülye vagyok. Nem támaszkodhatok mindig rá. Komolyan mondom ez a varázslényekkel teli világ kihat az észszerű gondolkodásomra, már ha volt olyanom...
Az erdőben sétáltam teljesen egyedül, dühösen, fáradtan, és fáztam. Ledöltem egy fa törzshöz. Elegem van, hogy emiatt a kulcs miatt ilyen galibába keveredtem, nem is akarom használni! Jó pénzért eladhatnám. Ideges voltam nagyapámra, hogy egy vámpírt tartott a pincéjében, hogy ezt hagyta rám. Ideges, dühös voltam... és elsírtam magam. Az erdő víszhangzott az üvöltésemtől, és velem együtt ordított üreségében. Mint egy vadállat aki nem akar tovább élni, és végső lehelletét az öngyilkos sikolyába tömöríti amellyel jelez a többi ragadozónak, hogy feladta az életet, és önként adja át húsát másoknak...
Meleg van. Rázkódok. Valaki visz a karjaiban. És jól esik. Mégis fáj. Ki ez? Mi ez a szívcsavarintó érzés? Felébredek. Ed visz engem. Miért nőtt enyire a szívemhez. Pedig csak nem rég találkoztunk. Felpattanok.
-Szi-Szia.-hebegtem.
-Szia.- mondta hálásan mosolyogva, és megölelt. Én nem öleltem vissza.
-Örülök, hogy nem esett bajod. -mondta. Este volt. Ja szóval ezért vártam rá hiába mert a napfényt nem bírja. Ez... fáj... de nagyon... Mit csináljak? Éget a mellkasom. Milyen betegség ez?
-Köszi, hogy megmentettél. Megint. Én úgy érzem nagyon a terhedre vagyok, lehet, hogy vissza kéne mennem az emberek világába. -a hangom remeg, mindjárt sírok. -Természetesen a kulcsot itt hagynám neked hálából.- folytattam.
-El akarsz menni?-kérdezte csalódottan. Megfordultam, és válaszomat  háttal neki közöltem.
-Igen.-a könnyeim eleredtek. -Bocsáss meg!-mondtam, és elfutottam. Utánam futott.
-Várj!- kiáltott. Én nem álltam meg csak sírtam és futottam. Miközben egyre gyorsabban mentem a hangom egyre hangosabban kiáltott segítségért. Csak ordítottam minél hangosabban, és futottam csak minél gyorsabban. El akartam tünni minél meszebb. Valaki hátulról átkarolt, és nem engedett. A szemem megüresedett. Biztos Ed az, de miért ölel ilyen kétségbe esetten. Rámosolyogtam nyomoromban miközben patakokban folytak a könnyeim.
-Miért?
-Mit miért?- kérdezte suttogva.
-Miért kapott el a nagyapám, miért kelett a pincébe lenned, miért kelett megmentened, miért kelett a kastélyodba hoznod, miért kelett veled aludjak, miért kelett azokat a szavakat suttognod álmodban, miért fájt nekem az anyira, miért kelett szomorúságomba kimennem a hátsó kertbe? Miért?
-Mi történt azon az éjszakán?
-Nem emlékszel? Rémálmod volt, és egy nevet suttogtál folyamatosan, Emma. Én átöleltelek, és nyugtattalak téged. Te pedig megkérdezted, hogy Emma vagyok-e, én pedig igennel válaszoltam... -minden egyes szónál, mondattnál a könyeim gyorsabban folytak. Csak folytak, és nem akartak megálni, úgy tűnik már soha.
Ed még mindig szó nélkül ölelt.
-Emma... a nővérem volt. Nagyon szerettem. -nehezen vette a levegőt, és mondta a szavakat. -Meghalt. -mondta. Lefagytam.
-Ezért nem kell rá féltékenynek lenned.-mosolygott rám keserűen.
-Nem.... én... nem voltam...-ez mi? Féltékeny voltam? Én? Egy női névre? Vagy egy nőre akinek álmában Ed suttogta a nevét? Teljes káosz a fejem. Miért lettem féltékeny?
-Nem értem. Nem értem miért lettem féltékeny.-sütöttem le a szemem.
-Talán mert szeretsz.-mondta mosolyogva.
Várj! Szeretem? Ez.... Nem igaz.... gondolom... vagy igen? Miért vártam a segítségét tőle? Miért kezdtem sirni amikor mondtam elmegyek? Mi ez?
-Már semmit nem értek.-suttogtam lesütött szemmel.
-Én igen. Te szeretsz, én szeretlek, akkor maradj örökre velem.- tessék? Szeret? Örökre? Mi van???!!!! Már semmit nem értek. És a világ is sötétül. Utálom, hogy ájulós fajta vagyok.