Last Chance

Prolog.: Lauren.

    * 5 évvel azelött *

 Éreztem ahogy az egész szoba forog velem az idegességtől, míg álltam a csokor fehér rozsával a kezemben és néztem az ajtot. Féltem lenézni a fehér ruhámra és őszintén nem jött, hogy elhigyjem, hogy eljött ez a pillanat.

 Készültem feleségül menni az életem szerelméhez.

 Amikor erre gondoltam a félelem és a türelmetlenség egyaránt átvillant a testemen. Allannal készültem összekötni az életem, ettől a gondolattól pedig erősseben vert a szívem. Féltem, féltem attól, hogy nem leszek egy eléggé jó feleség és, hogy a terveink nem fognak beteljesülni.

  A bátyám megfogta a karom és gyengéden megszorította. 

 — Olyan fehér vagy mint a fal, minden rendben? — kérdezte Klaus csendesen.

 Bólintottam és az eggyik legerőltettebb mosolyt az arcomra raktam.

 — Nem baj, ha nem akarod ezt végig csinálni. A kocsim itt van, bármikor beülhetünk és elhúzhatunk innen a francba. — mondta komolyan a szemembe nézve, mire én elkacagtam magam. 

  —  Klaus, megakarom ezt csinálni.  — mondtam és rámosolyogtam őszintén.

  — Oké, de akkor nyugodj le, mert mindjárt összeesel.  — mondta mire én egy mély lélegzetet vettem és próbáltam lenyugodni.

 Tíz másodperce sikerült lenyugodtam, de akkor indult el a zene,  ami azt jelentette, hogy bekell menyjek. És evvel elhúzott a fenében az egész nyugalmam. 

 — Most vagy soha. — suttogtam mire Klaus elmosolyodott.

Beléptem a terembe Klaussal karonfogva és az első személy aki a szemembe szökött az ő volt. Mosolyogva, amiatt a gödröcskék az arcán megjelentek, büszkén nézett és rámkacsintott. 

 Egy filmben, ebben a pillanatban a menyasszony lenyugodott volna a vőlegény láttára. De az én életem minden, csak egy film nem. 

 Úgyhogy abban a pillanatban megbotlódtam és, ha nem lett volna Klaus kiterültem volna a földre. 

 Éreztem ahogy az egész arcom lángolt és, ha eddig fehér voltam mint a fal, akkor most a fejem biztos pirossabb volt mint anya ruhája. 

 Allan, pedig ugyanolyan mosolygósan várt rám az oltárnál, amíg odaértem. Amikor odaértem, odahajolt Klaushoz és mosolyogva suttogta.

 — Köszönöm, hogy sikerült épségben idehoznod.  

 Megfogtam a kezét és a tiszteletes úrral szemben fordultunk. És akkor feljött a kérdés bennem, hogy igazán akarom ezt, hogyha készen állok erre. Nem is tudtam figyelni arra amit mondott a lelkész annyira lekötöttek a gondolataim.

  — Igen, akarom. — hallottam Allan hangját ami teljesen kizzökkentett a gondolataimból.

Feléfordultam és akkor tudtam, hogy mit akarok. Megtaláltam a válaszom a kék szemeiben.

 — Lauren Sophie Kenner, feleségül méssz Allan Marshall-hoz? — kérdezte tőlem a lelkész, amire én elmosolyodtam és újra mély kék szemébe nézem.

  Ez az egyetlen dolog az életemben amiben bíztos voltam.

 — Igen. — mondtam mire a jelenlevők mind elkezdtek tapsolni, sőt Klaus és Jane fütyültek is.

 — Megcsókolhatod a menyasszonyt.— mondta a tiszteletes úr mosolyogva.

 Allan hirtelen magához húzott és mielött megcsókolt volna a szám felett mosolyogva suttogta.

 — Alig vártam, hogy megcsókoljalak. — suttogta és azután magához húzva megcsókolt.

 Biztos voltam a döntésemben és abban, hogy nem tévedtem.

  *Jelen* 

  — Elegem van a kötekedéseidből, érted? Elegem van.  — Allan majdnem kiabálta a kezeit a fejére téve.

  — Utoljára kérdem: hol voltál?  — kérdeztem ordibálva.

  — Én pedig utoljára mondom, hogy munkában! — mondta mérgesen összeszorított álkapoccsal.

  — Te megcsalsz.  — jelentettem ki.

  — Figyelj ide, fogalmam sincs, hogy mi ért utól az utobbi időkben, de akarom tudatni veled, hogy az utolsó öt évben soha nem csaltalak meg és nem is foglak. Úgyhogy engem ne vádolj ilyesmivel!— ordította Allan mérgesen. 

 Hazudik.

  — Nem kellett volna feleségül menyjek hozzád. Mondta, apám, hogy nem tűnsz megbízhatónak, de nem hallgattam rá, sőt megszakítottam a kapcsolatom vele, érted. És miért? Hogy te megcsalj és azután pofátlanul hazudj a szemembe.   — kiáltottam és mérgemben levertem a vázát az asztalról.

 Ez van, úgyse kedveltem soha azt a vázát. 

  — Te nem vagy normális! 5 hónapja úgy viselkedsz, mintha végig menstruálnál. Én ezt már nem bírom. Olyan mintha az ellenségemmel élnék egy házban, nem a feleségemmel. — mondta miköyben mérgesen nézett.

  — Te azt gondolod, hogy én bírlak? Nem csak, hogy megcsalsz, hanem egy idióta is vagy. Nem is nézel már úgy rám mint, ahogy régebb tetted, már azt kezdem gondolni, hogy a szobatársam vagy, nem a férjem.   — hadarásztam mérgesen a kék szemeiben, amelyek régebb megnyugtattak... most csak idegesítettek.

 A szemembe nézett és felállt az asztaltól és mintha tanulmányozta volna az összes arcvonásaimat, azért, hogy végül a tekintete a szememen állapodjon meg. Kiakarta nyitni a száját de vissza csukta és szomorúan elmosolyodott.

 — Akkor, a legjobb az lenne, ha elválnánk.  

 Mintha az idő megállt volna egy helyben és éreztem, ahogy a könnyek csípik a szememet. El kellett, fordítsam a fejemet, ahoz, hogy ne lássam a szemeit.

  — Igazad van, ez lenne a legjobb.