Ikerhatás 2.

Kezdetek kezdetén

(Ahogy ígértem itt a második évad, s az első fejezet. Remélem, hogy akinek jó volt az első annak ez is jó lesz s érdekelni fogja. 😊 Jackson Ultrabunkó Wang kap egy esélyt.)

Sosem értettem a szüleim, hogy miért kell folyton költöznünk. Mindig azt mondták a munka miatt, de ezt egyre nehezebben hittem el nekik. Aztán mikor apám kórházba került minden világossá vált. Apám súlyos beteg volt és csak keresték a megfelelő gyógymódot. De nem volt, sehol nem volt. Hogy is lehetett volna, hisz a rák alattomos jószág és sajnos nagyon ritka mikor gyógyítható. Apám az utolsó költözés előtt adta fel a harcot és halt meg.
Akkor fogadtam meg először, hogy nem fogok menekülni tovább és nem ítélek el senkit csak mert valamit nem tudok, s akkor fogadtam meg hogy nem hiszek többé mindent el. Második alkalom akkor volt mikor anyám magamra hagyott. Csúf mód csak egy levelet hagyott hátra nekem egy kis pénz társaságában. Ám hiába olvastam el levelét többször is, nem tudtam egyetérteni vele.
Egy reményem volt már csak, vagyis kettő. A munkám és unokatestvérem aki a városban lakik valahol.
Ugyan sokáig tartott, de rátaláltam egyik reményemre. Így most, kezemben a cetlivel amin címe van, azon gondolkozom, hogy vajon helyes lenne e csak úgy beállítanom hozzá. Testem nem engedelmeskedett agyamnak, lábaim vittek előre az egyre kihaltabbá váló utcán. Elment az eszed Hope.. Este a sötétben, gyalog elindulni.. Megbolondultál. De csak mentem előre, míg el nem értem egy... hát elég nagy házhoz ami egy iszonyat nagy kapu választott el tőlem. Ijesztő volt kissé. Főleg mikor fura mocorgás hangjait véltem hallani. Akkor még ijesztőbbé vált mikor morgást is hallottam. Na ott rezeltem be igazán, de mégis megnyomtam a csengőt. Aztán csak vártam. Pár pillanattal később a kapu megmozdult, aztán némi recsegés kíséretében kinyílt, szabad utat mutatva nekem. Meg is indultam az úton ami a házhoz vezetett. Pár lépés után újra hallottam a morgást, de most már többet. Aztán kaptam sokkot, pont mikor kinyílt a ház ajtaja akkor ugrott rám három, utóbb kiderült voltak öten is, kutya féle. De nem kutyák voltak. Nem ám. Farkasok. Amint feljajdultam lemásztak rólam, s már bűnbánóan nyaltak képen.
- Ne haragudj Hope bácsi.
- Nem akartunk megijeszteni.
- Ugye nem haragszol nagyon.
Kedves drága rokonok. Furcsa rokonok, de mindenkinél van valamilyen furcsaság.
- Hagyjátok békén.. neveletlen kölykök. - egy morcis hang, jobban mondva tulajdonosa jött segítségemre. Helyes pasi, túl helyes. Fel is bukkant mellette, aki miatt én ide jöttem.
- Gyere beljebb s beszélgessünk. - mondta is kedves rég nem látott rokonom amint a jóképűség felsegített.
Bementünk a házba aztán a konyhában helyet foglalva, mert hogy kedves rokonom teával kínált, kezdtünk bele egy igencsak elmélyült beszélgetésbe. Elmondtam rokonomnak, nevezzük nevén, Himchan-nak, hogy mi történt velem mióta nem láttuk egymást, hogy megy sorom. Persze ő is mesélt. Észrevétlen telt el több óra is, de a végére valahogy nyugodtabb lettem.
- Bármikor baj van, vagy csak ha beszélgetni szeretnél ide bármikor jöhetsz. - ölelt meg - Amit megbeszéltünk meg ne aggódj. - lezártuk a beszélgetést ezekkel a szavakkal és egy öleléssel. Későre járt így is az idő, s bár marasztaltak nem maradtam. Elindultam haza, abban a tudatban, hogy egy biztos pont, jobban mondva két biztos pont van már az életemben.
Egy órával később már otthonomba léptem. Csak mosdani mentem, aztán feküdtem is le, hogy pár órával később felkeljek s munkába induljak.
Egy kávézóban dolgozom felszolgálóként. Nem keresek sokat, de mégis jól megélek. Sosem vágytam csillogó holmikra, csak egy otthonra, egy fix otthonra.
Most is gondolkoztam munkába menet, mindenfélén, s ezt a gondolatmenetet szakította félbe először egy építkezés ami miatt kerülőt kellett tennem s ami miatt kissé késésben is voltam, aztán meg egy fájdalmas üvöltés. Ép eszű ember nem megy a hang irányába. Khm.. azt hiszem én nem vagyok teljesen ép elmélyű, hisz a hang irányába fordultam s indultam el. Mi van ha valaki bajba került? Mi van ha meg is sérült? Bármi baj lehet és én nem tudok csak úgy tovább menni. Így értem el végül a hang forrását ami egy drótkerítésbe gabalyodott, túlméretezett farkas volt. Vadul szabadulni próbált, de mivel jobban próbálkozott annál jobban a drót fogságába esett.
- Hé, nyugodj le, segítek. - szóltam rá némi remegéssel hangomban. Megleptem úgy éreztem, de pillanatok alatt váltott vissza és morgott, vicsorgott rám. Sőt! Belém is harapott, ami kurvára fájt, de, akkor is segíteni akartam neki. És segítettem is neki. A végére, bár szenvedések árán, sikerült kiszabadítanom. - Most nézd meg mit műveltél a ruhámmal. - szakadt és véres volt, és a sebem is sajgott amit ő hagyott rajtam. Válaszként rám mordult, fellökött, végig nyalt sebemen, aztán csak elfutott. Sokkoltan feküdtem ott egy darabig. Pontosan míg a mobilom nem kezdett el zajongani. Főnököm hívott. Felvettem mert muszáj volt. Kérdezte hol vagyok, miért kések. Én meg, mivel mást nem tehettem, füllentettem neki, hogy elcsapott egy robogós. Főnököm azonnal aggódóra váltott, de én megnyugtattam, hogy rendben leszek és bemegyek dolgozni, csak egy kicsivel később. Nem akarta, de én nem tágítottam. Ezért aztán amint letettük felkeltem, hazamentem s átöltöztem, majd elindultam újra munkába. Ezúttal azonban már oda is értem. Főnököm kivallatott egyből, és én újra elmondtam azt amit a telefonban. Persze kiegészítettem pár újabb hazugsággal. Utána végre munkába állhattam. Sok volt a vendég, így időm sem maradt elmélkedni a reggel történteken. Emberek jöttek s mentek, én meg munkatársaimmal együtt, tettem, tettük dolgunkat.
Eljött lassan a lazulós délutáni időszak, mikor az emberek picit megfogyatkoznak. Ebben az időszakban tért be a kávézóba egy igen érdekes társaság. Csupa izmos alak, olyanok akik nagyon nem ilyen helyekre járnak. Legalábbis szerintem. De mindegy volt mit gondolok, menni kellett felvenni rendelésük.
Én voltam aki ezt megtette. Bár ne tettem volna. Undorító ajánlatokat kaptam, ez még nem lett volna gond, mert máskor is megesett már az ilyen. Ami felbosszantott az az volt, hogy egyikük megfogta fenekem s még jól bele is markolt. Legszívesebben felpofoztam volna, de nem tettem. S miért? Nem a főnök miatt, inkább amiatt amit az a mocsok taperoló mondott.
- Csak jöttem köszönetet nyilvánítani. - mondta és rám kacsintott, elengedett majd felnevetett mikor egyik társa beszólt neki.
Ez a mocsok perverz... nem volt elég, hogy letapetol még viccelődik is rajta? Na várj csak, visszakapod ezt te még. Nem segítek többet!