301

Előszó

Szimónidész nem tudott ezen az éjjelen aludni. Fejfájás gyötörte és hiába próbálta a jól bevált hidegvizes borogatást, ma az sem segített.

A feladat, ami előtte állt nem hagyta nyugodni. Költő volt és tudta, hogy a múzsák néha elég szeszélyesek. Ha olyan kedvük volt, akkor napokig, hetekig vezették a művész gondolatait és serkentették újabb és újabb területek felfedezésére. De ma éjjel a múzsák is alhattak, mert az ő agya olyan üres volt, mint a pénztelen korhely pohara.

Kilépett az ajtón és felnézett a csillagos égre. Szerette az éjszakai égboltot, és mindig valahogy úgy érezte, mintha a végtelenbe bámulna amikor felpillant.

Tekintete elkalandozott és a városka szélén elnyúló, holdfényben fürdő temetőre esett a pillantása.

Becsukta a szemét és megpróbálta elképzelni a csatát, a királyt, a katonákat. Egy pillanatra látta és hallotta maga körül az embereket és az eseményeket, de olyan élesen, hogy úgy érezte, akár meg is érinthetné őket. A pillanat varázsa elmúlt és a csend ölelte őt át újra.

Igen, a csend. A halottak, akik életüket adták, hogy mások felkészülhessenek...

Töprengve fordult be háza ajtaján és akkor villámcsapásként villant fel elméjében két sor.

„Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza"