301

Második rész

1.

Dione sátra kicsit messzebb állt a többitől. Amíg ők beléptek, a két testőr elhelyezkedett a sátor két átellenes sarkán, odakint. A papnő szótlanul mutatott egy székre, de ő maga nem ülte le.

- Nem engedhetem, hogy a király megöljön, de azt sem, hogy bármit is elmondj neki a jövőről, különösen nem az elkövetkező pár napról! - mondta.

Pleisztoszban ekkor villant bele a felismerés.

- Te is utazol az időben, úgy, mint én!

A szőke nő felkacagott.

- Nahát, micsoda éleslátás... a különbség csak annyi, hogy én akarattal teszem, míg te csak véletlenül.

A katona karba fonta a karjait és kihívóan nézett Dionére.

- Elmondhatnád végre, hogy mi történik velem. Szeretném tudni, hogy mi az oka ennek a sok kalandnak.

A nő egy kicsit gondolkodott majd vállat vont. - Végül is, miért ne? - azzal ő is letelepedett egy székre.

- Én jövőből jöttem, egy sokkal távolabbi jövőből, mint amiben jártál. Egy bizonyos szervezetnek dolgozom, aminek a tudósai képesek a nemcsak az éppen aktuális, de a valószínű múltat és a jövőt is elemezni. Ez a szervezet szeretne bizonyos célokat elérni, és a tudósaink megállapították, hogy ez csak úgy lehetséges, ha a te egyik kései utódod megszületik és egyfajta vezetővé válik. Ez persze nem lehetséges, ha te fűbe harapsz itt Thermopülainél úgy, hogy nincsen családod. Márpedig, amennyire tudom, nincs feleséged, sem gyereked, igaz? - Pleisztosz csak bólintott és Dione folytatta. - Amin nagyon meglepődtem, hogy honnan tudsz te az idő - manipulációról?

Majd a férfi kissé bamba arckifejezését látva átfogalmazta a kérdést.

- Honnan tudtad, hogy ha elmondasz valamit is Leonidásznak akkor azzal megváltoztatod a jövőt. Igaz ez nekem logikusan hangzik, de te katona vagy, nem filozófus és egy olyan korban élsz, ahol a tudományok még igencsak gyermekcipőben járnak.

Pleisztosz elhúzta a száját.

- Szóval szerinted én egy buta barbár vagyok? Ha tudni akarod, akkor tényleg nem gondolkoztam még ilyen dolgokon ezelőtt és amit tudok azt is Annától hallottam.

Dione összehúzta a szemöldökét.

- Mikor hallottad ezt és ki ez az Anna?

Pleisztosz magabiztosan elmosolyodott.

- Miért mondjam meg neked? Adj rá egy jó okot!

- Mi van akkor, ha megszaggatom a ruháimat és segítségért kiáltok. A testőrök berontanak és a legjobb esetben is megkötözve elhurcolnak, vagy akár az is lehet, hogy itt helyben ledöfnek.

Pleisztosz erre szívből felnevetett.

- És még te gondolod magad okosnak? Nem most mondtad, hogy nem hagyhatod, hogy meghalljak?

A nő szeme néma villámokat szórt, de igazat kellett, hogy adjon a férfinak. A csend kezdett kínossá válni, hát ismét megszólalt.

- A mi szervezetünk nem volt elég gazdag, hogy egy igazi időgépet építsen, így hát készítettünk egy olyat, amivel csak kisebb ugrást lehetett megtenni a múltba. Visszautaztam az időben, abba a korba, ahol te is jártál és sikerült az egyik bolond fizikus professzort rávenni, hogy építsen egy időgépet. Persze, én találtam ki szinte mindent és rettenetesen nehéz volt úgy manőverezni, hogy a fizikus azt higgye, ő vezeti a kutatást. A tervem az volt, hogy elhozlak a saját korodból, majd visszaküldelek egy későbbi dátumra, amikor már a háború véget ért. Sajnos, nem számoltam annak a kornak a technikai fejletlenségével és bár sok téves próbálkozás után, sikerült téged innen elvinni a jövőbe, de valamiért, amit a mai napig sem tudok megmagyarázni, nem maradtál ott csak órákat és máris jöttél vissza a saját korodba. Aztán ismét áthoztalak, de megint nem sikerült téged megtartani és még a jól megfizetett emberem, az az álügyvéd is eltűnt valahol az időben. Rájöttem, hogy a legjobb, ha hagyom, hogy visszatérj a saját korodba és itt próbállak rávenni, hogy maradj életben.