Ez a történet a képzelet szüleménye,
de...
ha igaz az elméleti fizikusok feltevése, hogy a mi világunkkal párhuzamosan végtelen számú univerzum létezik, akkor talán igaz is lehet.
Hónapok teltek el a fellépésünk óta. Teljesen összezavarodtam, nem értem, hogy mi történik velem. Szabadidőmben céltalanul kóborlok az utcákon és remélem, hogy megpillantom azt a szempárt. Nem tudnám megmondani, hogy mit érzek iránta, csak a zsigereimben érzem, hogy látnom kell, a közelében kell hogy legyek. Tudom, hogy nem élhetek nélküle. Ha már nem bírom tovább vonszolni magam, leülök, előveszek egy füzetet, és szinte öntudatlanul leírok mindent, ami eszembe jut. Hitetlenkedve olvasom néha, az érzelgős sorokat. Ha nem ismerném fel a saját írásomat, el sem hinném, hogy tőlem származnak. "A DNS az ereimben elárulja, hogy te vagy az, akit mindig is kerestem" "Mi ketten vagyunk, akik megtaláltuk a végzetüket" Én a kemény srác, aki soha semmilyen érzését nem árulja el, aki kemény páncélként viseli a swag álarcát álmomból sírva ébredek és tehetetlenül kóválygok. Látom a társaimon is, hogy komolyan aggódnak értem. Nem faggatnak, tudják,hogy hiábavaló lenne. Próbálnak bevonni különböző programokba, moziba, játékterembe hívnak, de legtöbbször nemet mondok. Most épp Hoseok jött be, hogy áthívjon a nagyterembe, ahol épp újabb meghallgatást tartanak. Semmi kedvem elmenni, de nem hagy békén. - Legalább az előtérbe gyere le, nézzük meg kik jelentkeztek - mondja. Nem tudok kitalálni újabb kifogást így nehezen, de elindulok vele. Már mindenki bement, épp csuknák be az ajtót, de Hoseok odaszól, hogy várjanak. Nincs erőm vitatkozni, így megyek utána és az ajtó mellett leguggolok a falhoz. Gondoltam, hogy ha majd valamiért kinyílik, gyorsan kimegyek. Elkezdődött a meghallgatás. Néhányan voltak csak. Az első produkció elég gyenge volt, fel sem néztem, fejemet a karomra hajtva gubbasztottam a földön. Ekkor szólították a következő jelentkezőt. Kérték, hogy mutatkozzon be -Kim Taehyung - hallottam egy mély férfihangot, ami villámcsapásként ért. Felugrottam, hogy megnézzem ki az és a felismeréstől majdnem elájultam. Ott állt ő, az a vézna, elegáns srác szemét lesütve, kisfiúsan, de mégis egy felnőtt határozottságával. A boldogságtól majd eszemet vesztettem. Énekelni kezdett és éreztem, hogy beleolvadok a hangjába, körül ölel, beborít teljesen. Nem, ezt biztosan csak álmodom. Nem lehet, hogy annyi keresgélés után itt találjak rá.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
