Ki mint vet...

Angyal vagy kísértet?

Egy éve már annak, hogy az új csarnoknál gyilkosság történt a kis békés lakótelepen. Sokáig nyomoztak az ügyben, de mind hiába a gyilkost nem találták meg.

Ma éjjel Lüci és barátnői a gyilkosság helyszíne felé sétálnak, melytől nem messze a kedvenc törzshelyük lett az épület mögött húzódó kis patak. A lányok nem szeretnek beszélni az arra történt dolgokról, melynek pont egy éve már.

- Fülledt idő van! - szólalt meg Katie, aki egy átlag testalkattal és magassággal megáldott hosszúhajú lány.

- Igen, és jóó meleg is van! - tette hozzá Lüci majd hátradobta szemébe lógó szőke tincsét.

- Lassan indulnunk kellene haza! - szólalt meg Caroline, aki nem volt nagyon a szavak embere - bár egy olyan lánytól mit várhat az ember aki egyébként is sötét belülrő és csak csinos a pofija?!

- Igazad van lassan 8 óra lesz. - helyeselte Katie.

A csoport tagjai egy fél óra üres fecsegés után  elköszöntek egymástól, majd mindenki hazafelé vette az irányt.

Katie-t még mindíg zavarta, hogy Anne meghalt, de senkinek se szólt erről az érzésről ahogy az aznap estéről sem. Hiszen megeskették egymást: SOHA SENKINEK NEM MONDJUK EL! 

Gondolataiba süppedve észre sem vette, hogy már a bejárati ajtaját nyitja a két szintes házuknak, ami a lakótelep szélén állt. Az ő szobája a tetőtérben volt, amihez egy meredek lépcső vezetett. Tigris mintás ágyát a hold fénye világította meg a tetőtéri ablakból. Hanyadt feküdt az ágyon, majd az égboltot bámulta - ahogy általában ha merengeni kezdett az egy éve történtekről. Ugyan az a kérdés ütötte fel a fejét újra meg újra benne, hogy helyes volt -e megtenni amit tettek? 

Gondolatmenetét félbeszakította egy alak, aki a tetőtéri ablakot összetörve ugrott be a szobájába egyenesen rá. Az ablak üvege néhány sebet ejtett a lány kreol bőrén, szemeit melyet reflex szerűen becsukott a hirtelen zajra alig merte kinyitni. Nem hitt a szemének. A lénynek szárnyai voltak, nála talán egy kicsit magasabb is lehetett, vékony kezével intett egyet mire a szoba csillárja felkapcsolódott. Így már látni lehetett őt. Piszkos fehér szárnyai voltak, többet hirtelen nem is tudott Katie megfigyelni mert a lény elfordult tőle, leugrott az ágyról, majd beleült az íróasztal melletti fotelba. Keresztbe tette a lábait, és a vele szembelévő döbbent arcot kezdte el fürkészni, miközben egy tollal babrált.

- Teeeee?- hüledezett Katie, mire a másik elmosolyodott, és a toll mellyel az imént babrált egy szépen kidolgozott üveg tőrré alakult. 

- Nyugodj meg! Nem akarlak bántani! - szólalt meg az idegen, mire kinyújtotta kezét a halandó felé. Katie bátortalanul fogta meg a lény kezét, aki a tőrrel egy keresztet rajzolt a lány csuklójára. - Mostantól védelmem alatt állsz! - mondta nyugot hangon egy mosollyal az arcán, majd felállt és szökkenve egyet már ott se volt a szobában.

*

Másnap délután, ahogy Katie ment hazafelé egyszercsak hirtelen egy nagydarab fickó állt meg előtte.

-Hééé kiscsillag! - szólalt meg flegmán, majd köpött egyet a földre magamellé. - Add oda szépen az összes zsetont ami van nálad! - majd előhúzott egy kést a kabátja belső zsebéből.  Katie rémülten meredt a borostás útonállóra, akinek kemény arcvonásai ellágyultak, leeresztette az éles tárgyat, eltette majd sarkon fordulva elment. Ahogy nézte a távolodó banditát észrevette az angyalt aki figyelemmel kísérte a távolodó embert egy darabig, majd a lány felé fordult.

- Hogy a fenébe kerülsz ide? Egyáltalán mit akarsz? - kérdezte a szárnyas idegent.

- Mondtam neked tegnap éjjel nem? A védelmem alatt állsz, szóval a védencem vagy. - felelte majd elmosolyodott.

- De... de.. mégis... hogy..? - dadogta a védenc.

- Megérintettem a vállát, és utasítottam őt, hogy hagyjon békén és menjen el!

- Ez képtelenség! - kiáltott rá Katie.

- Mennem kell! Még találkozunk! - majd hátat fordítva ismét szökkenni készült, hogy a levegőbe repülhessen.

- Hé várj! Olyan ismerős vagy... - mondta Katie, de ekkorra már aligha hallhatta a testőre, aki megint faképnél hagyta. - Vajon lehetséges lenne? - suttogta magában, ahogy a távolodó lényt bámulta.