Reflecions

Prológus

Nem ez volt az első alkalom, hogy intővel küldtek haza az iskolából. Nem mintha igazán izgatott volna a tény, hogy ellenőrzőmben immár a második igazgatói intő virult a négy osztályfőnöki figyelmeztető mellett. Hogy is érdekelt volna, tisztában voltam a ténnyel, miszerint nekem volt igazam, akármelyik konfliktus került is szóba. Csak a saját véleményemet fejeztem ki a magam módszereivel, és mivel az iskola azt nem tanítja meg, hogy védd meg a saját álláspontod szép és tiszta eszközökkel, így nekem kellett a saját módszereimmel megmakacsolnom magam.

Szüleimet sem igazán érdekelte a dolog, bár mint máskor is, nagyon szeretik aggodalmukat és szigorukat gyakorolni felém, mint minden más normális szülő. Igyekeztek, ám ha valaki jobban megismerte a családunkat, hamar a dolgok mögé láthatott. Valójában rohadtul nem érdekelte őket, mi van velem, ahányszor csak intőt vittem haza, vállat vonva szobafogságra ítéltek, nem mozdulhattam ki, míg meg nem lágyult szeretetben kissé hiányos szívük.

Ez alkalommal is egy „csá"-t odavakkantva nekik léptem be a lakásba, majd becaplattam a szobámba, és az ajtót magamra zárva vetettem be magam piciny ágyamba, mely talán az egyetlen berendezési tárgy volt a helyiségben, melyet nem fedett több centiméter vastag porréteg, és mint minden nap, kényelmesen elhelyezkedve lecsuktam a szemem, hogy szabadon szállhassak, amerre képzeletem vezet.

Ahogy elsötétült minden, egy világ jelent meg előttem. Egy addig teljesen ismeretlen világ, melyet hatalmas és fenséges istenek irányítottak. Az uralkodók vakító fényben úsztak, tekintélyt parancsoló villámszerű jogarjaikkal úgy integettek fentről a köznépre, mintha csak egy legyintésükbe kerülne az egész átformálása. Valószínűleg ennyibe is került, mert mikor egy szőke hajú isten, kinek kidolgozott izmait fényes páncél borította, egy épület felé irányította buzogányát, a célba vett építmény nagy remegés kíséretében lett semmivé. Eme fenséges istenek irányítása alatt viszont a világ csúnya és romlott volt. Utcái piszokban, szemétben és vérben úsztak, épületeit nem kövek tartották össze, hanem a puszta feketeség, kertjeit a rohadás vette uralma alá, és az embereket, melyek ebben a mocsokban éltek, nem vezérelt más, csak a hatalomvágy és a harag.

Hirtelen kinyitottam szemeim, nem bírtam tovább azt a másik világot nézni. Megijesztett a tény, miszerint az én lelkem is egy hasonló világban élt, még ha fizikailag csillogás és boldogság vett is körül. Haha. Nem mintha én éltem volna mindebben. De például Medaline, az osztály szépe, kinek szőke tincseit mindig minden fiú megbámulta, alakjáról pedig még a tanárok is ódákat zengtek, kifejezetten ennek a csodás és nélkülözhetetlen világnak volt a része. Mindig nevetett, élvezte a hatalmat, és a neki kijárt gyönyörűséget. Szívem összefacsarodott, ahogy belegondoltam, ez máris összeköthető azzal a másik, csúf valósággal, melyet lelkem mélyén véltem felfedezni pillanatokkal ezelőtt.

Magamban elmormogva pár keresetlen szitkozódást feltápászkodtam, majd lerántottam az első szembejövő könyvet az egyik poros polcról, hogy elterelhessem gondolataim arról az undormányról, mely nemrégiben jelent meg szemeim előtt. Azonban hiába olvastam a hihetetlen Charlotte kalandjait az iskolában, és hiába képzeltem el, milyen is lehet az ő valóságában élni és az osztálytársa lenni, folyamatosan a mocskos világ rémlett fel előttem, akár csak egy pillanatra is. Végül feladtam és a könyvet úgy becsapva, hogy csak porzott, a szoba másik sarkába hajítva másztam be a takaró alá, és oldalamra fordulva gondolataimba merültem. Vajon milyen lehet ott? Milyen lehet abban a hatalmas rendben, fegyelmezettségben, de mégis piszokban és rohadásban élni? Milyenek lehetnek a városok lakói, kedvesek és életvidámak, esetleg búsak és kimerültek, vagy haragosak és erőszakot előnyben részesítő vadállatok módjára viselkednek? Milyen lehet ott élni, ezeknek az embereknek a társaságában, milyen lehet ilyen fenséges intenek uralma alá tartozni, és teljesíteni jóakaró és fényűző utasításaikat?

Hasonló gondolatokkal és megválaszolatlan kérdésekkel merültem mély álomba, hisz másnap újabb bosszantó nap veszi kezdetét a suliban, ahova szívem szerint soha többet nem tettem volna be a lábam. Sok mit sem sejtő naiv tanuló, elvárásoktól csepegő tanárok, és az a minden hájjal megkent igazgató, ki azt se tudja, merre van a feje, és merre az ülepe. Még mindig csodálom, hogy fért bele abba a kicsiny igazgatói székbe, és hogy sikerült olyan közel férkőznie hatalmas asztalához, mely mellette még így is egy kis vágódeszkának látszott. Elvigyorodtam, ahogy elképzeltem a malacot ezen a vágódeszkán disznóvágás közepette, és ezzel a kárörvendő mosollyal képemen repültem vissza az álomvilágba, hogy feledhessem saját valóságom.