Reflecions

01.

Két vadászkésem kezembe kapva fordultam szembe behemót ellenfelemmel. Nem először küzdöttem közönség előtt, de ez mégis más volt. Ez volt az a pillanat, mikor az istenek döntenek sorsomról, és kiderül, merre vezet tovább utam. Minden nagyobb, jelentőségteljesebb volt és úgy éreztem, hogy minden és mindenki engem figyel. Nem csak az istenek, akik szórakoztatására ment ez a cirkusz, nem csak a több száz nemes, akiknek ez olyan szabadidős elfoglaltság volt, mint másoknak a golyózás, a falak, az ég, de még a föld is. A megszokott mindennapokkal ellentétben minden megváltozott, csak egy dolog maradt a régi. Ölj, vagy halj meg. Ez volt az alapja mindennek, ami ezekben az arénákban történt. Eleget gyilkoltam már, hogy itt küzdhessek, az istenek és a gazdagok szeme láttára, az Istenek Városának egyik legfőbb csataterén. Esélyem sem volt nyerni, és ezt nem csak én, hanem a közönség is tudta, de ahonnan jöttem, hittek bennem, és abban, hogy le tudom teríteni ezt a legalább három méter magas monstrumot, mely legalább öt mázsát nyomhatott. Nem volt gyors, nagy állat volt, kit fonal, fém és fekete mágia tartott össze. Nem volt véletlen, hogy az egyik leghírhedtebb harcos volt az egész birodalomban. Népszerű volt, mindenki ismerte főbb ismertetőjegyeit, mely a szívóssága és brutalitása volt. A hatalmas csorba bárd, melyet a kezéhez erősítettek nem egy ember életét oltotta ki. Másik kezében egy emberméretű vas pajzsot tartott, melyet több helyen fegyverek ütötte horpadások barázdáltak, de kopott és sok mindent megélt felszerelése ellenére is látszott rajta, hogy úgy bánik azzal a két régi darab vassal, mint a nagy harcos családok fejei a tőrjeikkel.

Idegesen szorongattam a két vadászkést, melyek mintha csak menekültek volna a küzdelem elől, újra és újra próbáltak kiszökni izzadt ujjaim szorításából. Dermedtem figyeltem az egyre csak őrjöngő óriást, lábaim akaratom ellenére mintha csak földbe gyökereztek volna. Nyugtatgattam magam, hogy semmi baj nem lehet, erős páncélomat az istenek legjobb kovácsa készítette számomra, de nem sokat használt. A teremtény hatalmas bárdja kétségbeesetten visított fel, ahogy a monstrum végighúzva fegyverét a földön, határozott léptekkel megindult felém. Ha akartam sem álldogálhattam volna tovább, kénytelen voltam arrébb szökkenni első csapása elől. A bárd felverve a rég leülepedett vértől mocskos port vágódott a földbe, majd újra felemelkedett, ahogy az óriás újabb támadásra készült. Ismét kikerültem az erőteljes suhintást, de beláttam, ezt nem játszhatom sokáig, mivel ellenfelemnek hatszor több izom rengett csontjain, mint nekem és a bámuló tömegnek együttvéve. Nem volt mit tennem, harcolnom kellett, így fürgeségemet kihasználva kezdtem cikázni felé, remélve, hogy megtalálhatom egy gyenge pontját, egy rést a bőrével egybeolvadt páncélján. Ahogy teljes lendületből rohantam felé, tisztán láttam, ahogy tekintetével lassan követi mozgásom, majd ahogy közeledtem felé, hirtelen kikerülve őt elfutottam mellette, nem is érintve a hatalmas vadállatot. Ezt a mozdulatsort ismételgetve kutattam egy gyenge pontja után, hátha kiszúrok valami kisebb, de kihasználható hibát páncélzatán. Egészen addig reménykedtem ebben, míg nagy rohangálásom közepette majdnem kettéhasított a bárdjával. Nem sokon múlt, épp csakhogy megúsztam, pont sikerült még időben fél térdre ereszkedve lebukni a suhintás elől. Ahogy a földből igyekezett kiragadni tetemes fegyverét, kaptam az alkalmon, és egy éles fordulatot véve sikeresen bevittem egy vágást a kezén, épp ott, ahol páncélja és kézfeje közt egy vékony fedetlen rész villant ki, mely szinte hívogatta vérre szomjazó tőröm élét. Nehéz volt a húsa, mintha nem is vér, hanem valami sűrű gél folyna az ereiben, de még mielőtt a pajzsával felém suhinthatott volna, sikerült befejeznem vágásom. Sűrű, undorító zöldes trutyi folyt ki a sebből, majd akár folyékony ólom landolt a porban, bárdját szorongató kézfejével együtt.

A monstrum felbődült, fájdalmas ordításokat hallatva kapott vérző sebéhez, majd látván a veszteséget, pajzsát eldobva kapott elvesztett kézfeje birtokában lévő bárdja után, és azt lóbálva lódult meg felém. Égő tekintete éppen elég volt ahhoz, hogy felmérjem, ha nem cselekedem gyorsan, véget érhet rövidke kis életem, így nem sokat gondolkodván nyúltam pengéim után, és az óriás felé rohanván, éles csatakiáltással emeltem magasba fegyvereim. A vadállat bedőlt ostoba és kidolgozatlan trükkömnek, hatalmas ordítással emelkedett a magasba, míg én becsapva az izmoktól kissé háttérbe szoruló pirinyóka agyát, egyik lábam előre nyújtva, a másikkal leguggolva csúsztam át két lába közt, míg felemelt pengéim mélyen belehasítottak a vadállat alsó felébe. Amint kiértem alóla, hirtelen fordulattal lódultam neki újra, és amint térdre rogyott iménti akcióm eredményeképpen, hátára, majd fejére ugorva metszettem el torkát. Eleinte nem történt semmi. Az arénában síri csend honolt, légy zümmögését sem lehetett már hallani, mintha a rovar is inkább meghúzódott volna falon egy pókháló közelében, érezvén a közeledő veszélyt. Pihegve ugrottam le az óriás hátáról, az egyedüli zajforrás csizmám talpának surlódása volt a poros talajon. Felpillantottam a monstrumra, de ezúttal nem viszonozta pillantásom, erőtlenül megingott, majd magatehetetlen hústömegként rogyott a porba. Zuhanása által gerjesztett szél hajamba kapott, összegubancolva a szörny vérétől amúgy is csatakos tincseimet. Alkarom szemem elé emeltem, hogy a por ne jusson be pilláim mögé, majd kérdőn pillantottam körbe a csatatéren. A nézőtéren még mindig síri csend honolt, senki nem mert tapsolni, avagy megszólalni. A csöndet végül a főisten, Alduin szava szakította félbe, hangja dörgő villámként hasította ketté a hamis némaságot.
- A győztes Kate – csak ennyit mondott, mire a tömeg hatalmas örömujjongásban tört ki, én pedig hitetlen mosolyra húzva ajkaim pillantottam az általam leterített monstrumra.
- Köszönöm – biccentettem Alduin felé, majd a nemesek felé fordulván intettem nekik egyet, majd ahogy azt a cirkuszban is illik, mélyen meghajoltam, ezzel megköszönve a tapsot és az elismerést.