Reflecions

02.

Fegyverhordozók gyűrűjében sétáltam vissza az öltözőbe a küzdelem után. Ruhám csatakosan és szaggatottan lógott rajtam, nem kértem a sok apród segítségéből, inkább magam szedtem rendbe összekoszolódott göncömet. Amint a segítőkész gárda elhagyta a helyiséget, lassan elkezdtem lecsatolni magamról páncélzatomat. Elég undorító és pepecs munka volt eltávolítani a gélszerű vértől mocskos darabokat. Igaz, orromat húzva, de nekiláttam. Épp alkaromról csatoltam le a szörny kézfejének levágása során kissé behorpadt páncélt, mikor lépéseket hallottam folyosóról.
- Mondtam, nem kell segítség! – kiáltottam ki kissé dühösen. Mindig felhúztam magam a szóból nem értő apródokon, de mikor megláttam a jövevény világosbarna öltözékéhez társuló ismerős erszényt, elhallgattam.
- A játékmester küldte – szólt rezzenéstelen arccal, majd táskájából egy levelet felém nyújtva pillantott rám.
Tartva a szemkontaktust vettem el tőle a tekercset, majd kihengergetve a lapot, félhangosan olvasni kezdtem:

„Bekerülés a tíz legjobb harcos közé: teljesítve
Következő csata: ezen hold harmadik állásának második napján, napnyugtakor"

Szemem kissé elkerekedett a pár sor láttán, fejemet felkapva kérdőn pillantottam volna a futárra, de annak addigra csak hűlt helyét leltem, így fáradtan lehuppantam az egyik padra, és térdemre könyökölve temettem tenyerembe arcomat. Nem akartam hinni az imént olvasott soroknak. Egyszerűen lehetetlen, hogy ilyen hamar a legjobbak közt legyek. Tisztában voltam vele, mennyit dolgoztam azért, hogy elnyerjem a helyem egy hasonló besorolásban, de mégis, ez eddig olyan hihetetlenül távolinak tűnt, erre itt és most sikerült elérnem célom. Szememet megdörzsölve sóhajtottam fel, majd ujjaimmal hajamba szántva dőltem hátra. Ez a mozdulatsor felevenítette első emlékeim arról, még mielőtt ez az egész elkezdődött volna. Ahogy megjelent előttem Asger arca, halvány mosoly ült ki ajkaimra, és a szomszéd falat bámulva merültem el gondolataimban.

Emlékszem, mikor először nyitottam ki szemeim, és megpillantottam ezt a világot. Az utca porában hevertem valahol a város közepén, szerencsére késői órákban, így nem volt nagy a forgalom. Visszagondolva nem volt olyan vészes, de akkori szemmel szörnyűségesnek tűnt ez a hely. A házak nem kövekből, hanem koszból, feketeségből és furcsa lilás árnyalatú mágiából épültek, az utca tocsogott a mocsokban és a vérben. Helyenként falra szögezett megcsonkított emberek maradványai ijesztgették a járókelőket. Amint megpillantottam a vérfagyasztó látványt, újra behunytam szemem, reménykedve abban, hogy csak álmodtam az egészet. Pár perccel később ismét megpróbáltam kinyitni szemem, de ugyanaz a látvány fogadott. Jeges végtagokkal ültem fel, és néztem körbe. Ekkor az utca végén két szörnyű alak kanyarodott be. Furcsán néztek ki, de a távolság miatt eleinte csak sziluettjüket tudtam rendesen kivenni. Ahogy közeledtek, számomra is láthatóvá vált eldeformálódott testük. Hajdanán emberek lehettek, azonban fogalmam sem volt, minek a hatására, de elvesztették emberi mivoltjukat, és mocskos bőrű, rendellenes formát öltöttek. Egyiküknek feje leginkább egy krumplihoz volt hasonlítható, amiből egy jókora darabot kiharapott valaki, másikuk nagyjából emberszerűen festett, azt az apró tényt leszámítva, hogy egyik lába jelentősen rövidebb volt, mint a másik, és sántikálva próbálta beérni krumplifejű társát.
Ahogy ők is észrevettek engem, egy pillanatra ledermedtek, mintha sosem láttak volna hozzám hasonlatos emberi teremtményt. Én is visszabambultam rájuk, de ereimben éreztem a veszély közeledtét, szívem szerint azonnal elrohantam volna ellenkező irányba. Nem lett volna meggondolatlan döntés, mert hamarosan a két furcsa lény nagy lendülettel iramodott felém, és utánam kapva igyekeztek minél hamarabb megragadni. Kétségbeesetten talpra ugrottam, és megpróbáltam elfutni előlük. Elkéstem, így egyiküknek sikerült belekapnia sálamba, mely nyakamról lecsúszva maradt a krumplifejű valami kezében. Teljes erőmből rohantam, hogy mihamarabb a lehető legtávolabb kerüljek tőlük, azonban magam mögött egyre hangosodott a furcsa, slattyogó léptek zaja. Hirtelen fordulatot vettem, annak reményében, hogy jobbra bekanyarodva valahogy lerázhatom őket, azonban hamarosan tudatosult bennem, hogy egy sötét, sikátorszerű zsákutcába futottam. Gyorsan megfordultam, ekkor azonban a sarkon feltűnt az egyik koszos teremtmény, hamarosan pedig a másik is követte. Hiábavaló volt a figyelmük elterelése céljából bevett kanyar, hamar kiszúrtak vörös felsőmben, és rejtőzködésre igencsak alkalmatlan kék farmeremben. Azonnal felém vették az irányt, én pedig a falhoz hátrálva realizáltam, hogy hamarosan véget vetnek az életemnek. Ahogy a krumplifejű olyan közel ért hozzám, hogy tisztán kivehettem visszataszító vonásait, ijedtemben szorosan behunytam szemem, úgy vártam, hogy a szörny lecsapjon rám. Várt végzetem azonban nem következett be, helyette egy puffanás hallatszott, mintha valami leesett volna valahonnan, majd gyors léptek zaja szakította félbe az éjszakai fényben úszó utcák csendjét. Csak pár perc múltán mertem résnyire nyitni szemem, és legnagyobb meglepetésemre nem láttam sehol a két szörnyszülöttet, helyettük egy megtermett alakot véltem felfedezni a zsákutca bejáratánál. Óvatosan közelebb merészkedtem, de csak annyira, hogy szemrevételezhessem a behemót alakot.

Jól megtermett alak volt, és kidolgozott felsőtestét bronz páncél borította. Izmos baljában egy fejszét tartott, és ahogy közelebb értem hozzá, megpillantottam a másik fegyvert is, nem messze tőle a sánta feketés-zöldes teremtmény hátában. Kicsit félve újra az óriásra pillantottam, de mivel nem tanúsított különösebben ellenséges viselkedést, nyugodtan szemügyre vehettem arcát is. Szőkésbarna tincsei rendezetlenül lógtak homlokába, markáns arcának bal oldalán pedig egy nagy sebhely éktelenkedett. Eleinte sem lehetett egy szép ember, de a vágás az arcán még inkább magára vonta az ember figyelmét. A seb végighúzódott szemöldökén, és szemhéján is, minek következtében bal szeme természetellenesen fehérnek látszott. Valószínűleg elveszítette látását a csata hevében.

A viking kinézetű egyén hirtelen felém fordult, hideg, jeges tekintete megállapodott az arcomon, én pedig rögtön feleakkorára húztam össze magam, mintha a nagy ember bármelyik pillanatban bekaphatna.
- Mit keresel itt? – kérdezte mély, megnyugtató hangján, mire némi nyugodtság sompolygott vissza szívembe.
- Nem... nem tudom – dadogtam még mindig határozatlanul, mire a viking megeresztett egy csúf vigyort, és pár lépéssel előttem termett. Hiábavaló lett volna hátralépni, nem is igazán volt időm rá, ugyanis a nevenincs óriás határozott mozdulattal megragadott kiabálásom és kapálózásom ellenére vállára vetett, és megindult velem valamerre, minek valószínűleg nem tudhattam meg a nevét, mert nem volt hajlandó reagálni heves ellenkezésemre.
- Csendet – dörrent rám, mikor hisztérikusan csapdosni kezdtem hátát. Megszeppenve elhallgattam, és csendben találgatva vártam, vajon merre visz az ismeretlen ebben a furcsa és undorító világban.