Reflecions

03.

Hiába csapdostam minden erőmmel az óriás hátát, hiába rugdostam, nem hatotta meg. Nem volt hajlandó elengedni egészen addig, míg el nem értünk egy a többi ház közül kiemelkedő épületig. Ekkor könnyedén ledobott a válláról. A zökkenésbe minden tagom beleremegett. Döbbenten néztem az épületre. Elképesztett a nagysága. Ezt is sötétség tartotta össze, azonban sokkal méltóságteljesebben festett, mint a többi ház. A legszembetűnőbb különbség talán az ajtaja fölé erősített nagy fatábla volt, melyre két egymásra fektetett bárd díszített. Valószínűleg valamilyen szervezet vagy vállalkozás szimbóluma lehetett.
Nem volt sok időm ezen elmélkedni, mert a viking határozottan berúgta az ajtót, majd előretaszított. Semmi kedvem nem volt belépni az ismeretlen épületbe. Sarkamat a földbe vájva próbáltam ellenállni. Az óriás hamar elvesztette türelmét, és zsörtölődve ismét a vállára kapott, úgy cipelt be a házba. Egyszerre csodálkozó tekintetek kereszttüzében találtam magam, míg a viking át nem trappolt a nappalin. Hirtelen megtorpant, majd egy újabb ajtót feltépve becipelt egy kisebb helyiségbe és nagy lendülettel egy ágyra hajított.
- Maradj itt! – dörrent rám. Sarkon fordult, és az ajtót becsapva lelépett.
Válaszolni nem volt időm, de ha lett volna rá, akkor sem tudtam volna mit. Alig, hogy levegőért kaptam, már hallottam is a kulcs zörejét a zárban, így rögtön fel is adtam az ajtón keresztül való távozás lehetőségét.
Körbepillantva felmértem a szobát. Sötét falait melegbarna fa borította, így kicsit emelt depresszív hangulatán. A falon különböző harcjeleneteket megörökítő festmények díszelegtek, helyenként egy két fegyver vagy trófea is lógott. Tekintetem hamar megállapodott a kicsiny ablakon, mely, mint a mellékhelyiségekben, a plafon közelében volt elhelyezve. Csalódottan ciccegtem, majd végigmértem a bútorzatot is. Egyszerű volt és letisztult, látszott rajta, hogy sokat volt használatban. Mintha láttam volna már hasonló berendezést, de nem jutott szembe, vajon hol is lehetett.

Ahogy nem tudtam felidézni a bútorok emlékét, komolyanel kellett gondolkodnom, vajon mi is történhetett velem. Egyszer csak az utcánébredtem, egy teljesen idegen és furcsa világban. Próbáltam bármit is felidéznimagamról, de az alapvető tényeken kívül nem rémlett semmi. Lassan felálltam, ésa sarokban álló kisasztal felett függő tükörhöz léptem. Semmi különös. Mint mindig,hosszú sötétbarna hajam copfban, sápadt, kissé szeplős arcom érdektelen kifejezésselbambult vissza rám. Hogy is költözhetett volna lelkesség és boldogságtekintetembe, mikor rég lemondtam életemről a saját világomban. Fogalmam semvolt, honnan jöttem, de biztos voltam abban, nem itt jöttem világra. Jelenlegi érzéseimsem maguktól alakulhattak ki. Szkeptikus világnézetemnek biztosan meg volt azoka, azonban ahogy mindent mást, ezt is elfelejtettem. Kétségbeesettenpillantottam tükörképemre, és hirtelen ötlettől vezérelve felhúztam ruhaujjam,és elképedve meredtem az elém táruló látványra. Egész alkaromat vöröses vágásokborították, sok már begyógyult közülük, de még mindig volt, minek tetejétsötétvöröses varr borította. Nem tudtam ugyan, merről jöhettem, és milyen voltaz életem, de nem nagyon volt helye találgatásnak a hegek látványa után.Egyértelmű volt, hogy utáltam az életem, és legszívesebben megszűntem volnalétezni is. Fogalmam sem volt, mi sarkallhatott erre, de önkéntelenül iselszomorodtam a gondolatra. Lehangoltan húztam vissza az anyagot, és újra atükörre pillantottam. Ahogy saját arcom figyeltem, három-négy csíkot véltemfelfedezni nyakam bal oldalán. Közelebb hajoltam, hogy jobban megfigyelhessem anyomokat, azonban valaki benyitott a szobába. A tükörben megpillantottam azóriást, így gyorsan megfordulva a falhoz lapultam. A viking nem lépett közelebb,az ágy szélénél megállt, és óvatosan megigazgatta az általam összegyűrtágytakarót, majd rám pillantott.
- Mit keresel itt? – hidegkék szemei fürkészőn figyelték arcom, mintha akár azorromból is egy szabját húzhattam volna elő, és rátámadhattam volna.
- Nem tudom – feleltem elhaló hangon, mivel tényleg fogalmam sem volt, hogy acsudába kerültem ebbe a világba – első emlékeim az utcáról származnak – tettem hozzámagam elé meredve.
Kijelentésemre nem reagált, és csak végigmérésem után volt hajlandómegszólalni.
- Lényegtelen. Beszéltem a többiekkel, úgy döntöttünk, kiképzünk – mondtahatározottan.
- Hogy mi? Miért? Mivé... – hebegtem. Kérdéseimre fittyet hányva hozzám lépett,és copfomat megragadva kirángatott a szobából. Próbáltam ellökni magamtól, denemes egyszerűséggel hárította ütéseimet, és kárörvendő vigyorral kivezetett ahátsó udvarra. Ahogy elém tárult a látvány, elképedve torpantam meg. Úgy nézettki, mint egy normális hátsó udvar, leszámítva a rengeteg szalma és hordófigurát, melyeket néhány fiatal csapkodott elszántan. A másik sarokban párcéltábla is fel volt állítva, melyek előtt több méterrel pár nő íjjal próbáltszerencsét. Figyeltem az arcukon átsuhanó örömöt, mikor célba ért vesszejük, vagyahogy csalódottság vette uralma alá vonásaikat, ha elvétették. Mikor egy szőke tincseitvastag varkocsú lány felém pillantott, gyorsan elkaptam tekintetem, és továbbpásztáztam a szétdúlt kertet. Mindenfelé fejszék és tőrök hevertek, helyenkéntegy-két hatalmas pajzsra lettem figyelmes. Ámulatomból a viking taszításaszakított ki, hajamat újra megcibálva az egyik bábuhoz húzott.
- Mutasd, mit tudsz – morogta az óriás, majd a kezembe nyomott egy fejszét.Ezután kezét összefonva arrébb állt, úgy figyelte, mit kezdek majd afegyverrel.
Tanácstalanul a fejszére, majd az előttem tornyosuló bábura pillantottam. Mittudnék vele kezdeni? Életemben nem volt fegyver a kezemben. Ráadásul miért kéneengedelmeskednem egy idegennek, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda, csak azt,hogy random elrabolt az utcáról. Igaz, megmentette az életem, tartoztam is nekiemiatt, de ez nem jelentette azt, hogy kedve szerint cibálhat jobbra-balra,mint egy marionett bábut.
A fejszét lábam elé ejtettem, majd szúrós tekintettel néztem vissza a vikingre.
- Nem – jelentettem ki – azt sem tudom, ki vagy, és hova hoztál, nem fogok úgytáncolni, ahogy te fütyülsz – tettem hozzá, és nagyon királynak éreztem magam,egészen addig, míg hozzám nem lépett.
- Asger vagyok, és a klánunk központjában vagy – mondta, majd copfomat újramegragadva kissé felemelt, úgy sziszegett az arcomba – és pontosan úgy fogsztáncolni, ahogy én fütyülök, más választásod nem nagyon van. Vagy javíts ki, hatévedek. – csúfondárosan elvigyorodott, majd a bábu felé taszított – Táncolj! –kiáltotta.