„Bújjunk az ágyba és felejtsük el, hogy 35 perc múlva indulnod kell,
Egy másik lakásban már várnak, s ott hazudnod kell.
Bújjunk az ágyba, mert sietni kell, 34 perc múlva indulsz te el,
és ha megérkeztél máris hazudnod kell."András fel-alá járkál az előszobában. Edit, a felesége elutazott, hogy a régi lakásuk eladását intézze. A csengő hangjára azonnal mozdul, és szinte feltépi az ajtót, hogy utat engedjen Adélnak, aki épp akkor ér fel a bejárathoz. A nő hátrahajtja a fejéről a kapucnit, és a férfira emeli a tekintetét. András vágyat és félelmet olvas ki belőle. Rá vágyik, de nem tőle fél. Mindketten egyszerre pillantanak fel az órára. Fél órájuk van, ezért fél hát a nő. Hogy elkésik és lebuknak.
Adél becsukja maga mögött az ajtót. András csak erre a pillanatra vár, az ajtónak szorítja a hátát, és csókolja, mert most nem tehet mást. A nő ajkán még érzi az eső ízét, ahogy a titkokét is, ami összeköti őket. A keze már a ruháitól próbálja megszabadítani. Élvezi, hogy Adél a hajába túr, hogy ugyanolyan hévvel viszonozza minden mozdulatát. Nem finomkodik, vadul simogatja a testét félresöpörve a bőrét elrejtő anyagokat. A érintése kipirosodott nyomokat hagy maga után. Tudja, hogy nem lenne szabad, mégis egy kis időre magáénak akarja jelölni őt.
A kabát és a farmer szanaszét hever az előszobában mutatva az utat a háló felé. András újra és újra a falhoz szorítja a nőt, képtelen türelmes lenni, nincs rá idejük. Adél a nappali ajtajának vetett háttal élvezi a férfi szájának érintését a nyakán. András egyre lejjebb haladva csókol utat a torkától a melléig, majd a melltartót félre húzva veszi szájába a kivörösödött bimbót. Sóhajok és nyögések vegyülnek az eső kopogásával.
„Még 12 percünk van, s máris hazudsz, mert fejedben az jár, hogy majd haza jutsz,
S ott a lakásba belépve nevetni tudj. De addig 12 percig még ágyamban vagy,
12 percet még csak nekem adj, mert mindezt megérné most egyetlen jó pillanat."A köldökét csókolja, amikor a telefon rezgő hangja töri szét a pillanatot. Adél megmerevedik, de nem a vágytól. Finoman tolja el, majd őt megkerülve a földön hagyott ruháihoz lép, az átázott farmer zsebéből előhalássza a mobilját, és két mély lélegzet után a füléhez emeli.
– Szia – csend –, nemsokára, csak elkapott az eső. – Újabb csend. András legszívesebben odamenne, és folytatná, amit elkezdett, nem érdekelve, hogy a nő férje esetleg meghallja. De tudja, hogy nem lehet, az esze tudja. – Nem, nem kell értem jönnöd. – Adél felpillant az órára, és úgy folytatja. – Még kb. 20 perc és otthon vagyok. Oké, szia. – A nő visszateszi a telefont a nadrág zsebébe, de nem dobja le a földre. Áll, Andrást nézi, és a férfi pontosan tudja, hogy ez az a pillanat, amikor a nő kételkedni kezd. Amikor elbizonytalanodik. Látja a félelmet a tekintetében, ami háttérbe szorítja a vágyat. Van még tíz percük. Nem hagyhatja kárba veszni ezt a kis időt, amit még a magukénak tudhatnak.
„Keressük kérlek még, kéne egy jó emlék mielőtt elmennék, egy jó pillanat.
Megérné egyetlen ünnepi felhőtlen pillanat, kérlek hát várjuk meg azt.
Keressük, várjuk meg, bármikor érkezhet, ha van még vagy 4 perced, az sok pillanat.
Mi mástól érné meg hazudnod és félned, ha még 30 percben sincs egy pillanat."András pár lépéssel átszeli a köztük lévő távolságot, pillantása még a nőébe kapaszkodik, mindent enged látni, amit a tekintetével csak közölni tud. Szenvedélyt, vágyat, örömöt, kíváncsiságot. Mindent, amit Adél mellett érez, hogy a nő is érezze, megéri hazudni. Adél tekintete még bizonytalan, de ahogy András végigsimít a nő combján, lassan visszalopakodik bele a vágy. A férfi szája és keze egyszerre, lassú ütemre mozdul, hiába kell sietniük. Adél keze az alsónadrágjába siklik, jelezve, ő sem szeretné elvesztegetni a jelent. A férfi csak erre vár, megemeli a nőt, és belehatol. Adél a derekára kulcsolja a lábát, úgy öleli, minta semmi sem számítana, csak ez a lopott pillanat. András tudja, hogy nem számít más, most csak ez van, a jelen, Adél, hogy vele akar lenni, hogy csókolhatja, ölelheti. Nem akar arra gondolni, hogy a nő elmegy, hogy elválnak, hogy utána megint csak a munkahelyükön láthatja, de nem érintheti, hogy megint várnia kell rá, nem akar erre gondolni, mert nem tékozolhatja el azt, ami most az övék, mert mindig csak ennyi az, ami az övék.
„Itt volt és elment, mert sürgősen hazudni kell, hogy idejét mivel is töltötte el,
Egy másik lakásban majd kérdik, és ő így felel:
Tudod, hát úgy jártam, útközben átfáztam, kissé eltévedtem, s jött az eső.
És tudod útközben még beleütköztem egy ismerősömbe, s ment az idő."***
Cserhalmi György és Básti Juli: 35 perc