„Megint későre jár, és megint hiába vár.
Megint egy éjszaka, ígérem, nem tart már soká."
Adél András mellkasán fekszik, fejét a karján nyugtatva várja, hogy a légzésük csillapodjon. A testében még visszhangot ver a kéj, a bőre bizsereg a férfi érintésétől. Tudja, hogy el fog késni, de már nem érdekli. Akarja ezt a férfit. Megpróbálta nem akarni. Megpróbálták befejezni. Akkor úgy érezte, sikerülhet, maradhatnak csak barátok. De a vágy mindkettejüket újra elsodorta, abban a pillanatban, ahogy alkalmuk nyílt rá. Adél aggódott, hogy meddig fogják ezt tudni így csinálni. Hazudni, tagadni, hogy nem égnek egymásért olthatatlanul.
Aztán András elhagyta a feleségét. Nem érte, nem Adél miatt. És ettől Adél megkönnyebbült. Így is bűntudata volt Tibor miatt, Edit miatt már nem tudta volna elviselni. Az megmérgezte volna a viszonyukat Andrással, és egyúttal választásra kényszerítette volna őt. Egy olyan döntésre, amit akkor képtelen lett volna meghozni. Nem hitte, hogy a vágy és a szenvedély elég ahhoz, hogy összetartsa őket. Hogy kitartson a szürke hétköznapokban is. Amikor az újdonság és a tiltott gyönyörök íze megkopik. Adél biztonságban érezte magát a férje mellett, szerette azt az életet, amit Tibor adni tudott neki. De az izgalom és a vágy nem múlt, és kezdte azt érezni, hogy megérdemelnek egy esélyt együtt.
Adél az órára pillant. Indulnia kellene. A férje már otthon van, és őt várja. Most utoljára.
„Miattad teszem, hát szorítsd jól a kezem.
Most tartson örökké, mert csak te vagy nekem.
Tudom, mennyire féltesz, most még semmit ne kérdezz.
Ha elmúlik az éj, úgyis mindent megértesz."
Adél a gardróbszekrénynek támaszkodva áll, az utolsó gombokat gombolja be a blúzán, miközben figyeli, ahogy András felhúzza az alsónadrágját, hogy ki tudja őt kísérni. Bár még látja a fogai nyomát a bőrén, a vágyat a tekintetében, mégis érzi, hogy András feszült. Ő is az. Elmondta neki, mire készül. Elmondta, hogy el fogja hagyni a férjét. Miatta, csakis András miatt. Ha nem lenne a férfi, nem lenne a vágy és a szerelem, ami összefűzi őket, nem tenné meg. Elégedett lenne az életével. Az élettel, ami Tibor mellett jut neki. Nem keresne mást, nem is hinné, hogy lehet más. Megalkuvás lenne talán, de ha nem jön András, ezt ő sosem tudta volna meg. A férje kedves, és megértő, szereti őt, ahogy Adél is Tibort. De hol van ez a szeretet ahhoz a szerelemhez képest, ami végigperzseli a testét és a lelkét, amikor Andrásra pillant? Ha jól belegondol, sosem érzett ilyet a férje iránt, még a kezdetek kezdetén sem. Csak András iránt, csak iránta. Ez a gondolat befészkelte magát a szívébe, és már nem tud tőle szabadulni. Nem is akar. Csak attól a köteléktől, ami elválasztja őket.
– Biztos ezt akarod? – kérdezi halkan András. Adél elmosolyodik. Tudja, hogy a férfi nem sürgeti. Hogy még most is dönthet másképp. Hogy elég neki, amit Adél adni tud, legyen ez bármilyen kevés. A nő ellöki magát a szekrénytől, és Andráshoz sétál. A tenyerével a mellkasának támaszkodik, az ajka csak egy leheletnyit érinti a férfi száját.
– Biztos.
„A hosszú út előtt, adj még egy kis időt.
A szívemnek tüzet, a harcomnak erőt.
Lehet semmi értelme, én is szívesen hinnék benne.
Ha a világ a szavainkból, egy kicsit is jobbá lenne."
Adél már az ajtóban áll, mégsem képes elmenni. Kapaszkodik Andrásba, csókolja kifulladva, ajka megannyi ígéretet hordoz. Hogy András tudja, már az övé. Hogy csak őt szereti. A férfi visszacsókol, keze Adél csípőjét szorítja, mintha ezzel akarná biztosítani, hogy minden renden lesz. Itt fogja várni. Erőt merít az érintéséből, a pillantásából, a szája érzéki játékából. Mert erre van szüksége, a bizonyosságra, hogy András itt lesz. Az akaratra, amivel képes lesz végigcsinálni. Mert végig akarja csinálni. Nem lehet máshogy.
„Ne félj,
jobban szeretlek téged a saját életemnél.
Csak bízz bennem,
a szív erősebb úgyis minden értelemnél."
***
Hál és köszönet Kiának, aki nélkül ez a történet ebben a formában nem létezhetne.
Road: Te vagy az egyetlen
