„Megváltoztunk, nincs vissza út, csak álom volt
Felébredtem, most már tudom, nem rólunk szólt
Nem látom a tüzet a szádon, és a füstöt sem úgy fújod most rám mint rég
Vedd könnyen, ha lenne könnyem, én biztos hogy miattunk soha nem sírnék"
Tibor a konyhaasztalnál ül, és nem néz Adélra. Tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Adél más lett. Nem tudná pontosan megmondani, hogy mi változott, de valami mégis. Sejtette, hogy egy idő után egy olyan színes és életvidám, pörgős nőnek ez az élet nem lesz elég. Tibor csak a munkájának él. Magyarázhatná, hogy csak az anyagi jólétüket hajszolta, és ezért hanyagolta el a kettejük kapcsolatát, de hazugság lenne. Nem. Neki a munka az élete, ami kihívásokat és sikereket hordoz magában, és ami nélkül nem tudna élni. Direkt olyan nőt akart, aki hasonló módon karrierista, mint ő. Akinek elég az, hogy szeretetben, békében egymás mellett élnek. Mert szeretik – vagy legalábbis szerették – egymást, ebben a férfi biztos. Adél most sem állított mást. Csak azt, hogy ez neki már kevés.
Adél táskája már a bejárati ajtónál van. Tibor figyelte, ahogy az eddigi életük maradványai egy sporttáskába kerülnek. A válás részleteit is megbeszélték, már nincs, ami itt tartsa a nőt. Tibor szívébe jeges tőrként mar a fájdalom. Fáj látnia, hogy Adél elmegy. Fáj, hogy ő meg sem próbálja visszatartani. Nem lenne értelme. Mit ígérhetne neki? Hogy nem dolgozik majd annyit? Hazugság lenne. Hogy több szenvedély lesz majd a kapcsolatukban? Lehetetlen lenne. Nem, engednie kell. Mást nem tehet már Adélért, csak annyit, hogy hagyja, hogy boldog legyen.
„Megváltoztunk nincs vissza út, hát ennyi volt
Felébredtél, te is tudod, nem rólunk szólt
És vége, vagy inkább végre kimondom én, ha te nem tudod:
Viszlát!"
Adél a férjét nézi, a konyhapultnak támaszkodik, és a kezével az egyik karkötőjét babrálja. Megkönnyebbült. Persze ettől nem kevésbé nehéz ez a helyzet. Szereti Tibort, baráti szeretettel, de szereti. Tíz év köti őket össze. Attól, hogy már Andrásért dobog a szíve, nem lehet ezt a tíz évet semmisé tenni. Ahogy azt sem, hogy hónapokig hazudott a férjének. Tibor nem tűnik dühösnek, inkább beletörődés látszik az arcán. Mindketten tudták, hogy kettejük kapcsolatának köze sincs szerelemhez. Talán régen sem volt soha. Adél szerette a szabadságát Tibor mellett. A biztonságot és a nyugalmat. A szeretkezéseiket is szerette, bár így visszagondolva mindig is hiányzott az a vágy, az a szenvedély, amit most érez András iránt.
A csomagja már az ajtó előtt várja, mindent megbeszéltek. Mégis mondania kéne még valamit. Lezárni ezt a tíz évet. De Adél nem találja magában a szavakat, így hát egyszerűen csak az ajtó felé fordul. Fognak még beszélni, hiszen marad itt még holmija. Találkoznak a válóperkor. Önbecsapás, Adél is tudja. Ha most nem mond még valamit, akkor többet nem lesz rá lehetősége. Mégsem képes rá, így hát csak Tibor szemébe nézve halkan elköszön
– Viszlát.
„Nem véletlen tévedtem egyszerű az egész
Most már tudom mi a szerepem és hogy ez a mese nem rólunk szól és kész
Nincs semmi vész, nem véletlen, tévedtem, olyan egyszerű az egész
Most már tudom, amit kevesen, azt, hogy ez a mese nem rólunk szól és kész
Nem rólunk szól!"
***
Nagyon köszönöm Kiának a segítségét és a támogatását, mert nélküle ez a történet nem jöhetett volna létre.
Road: Nem rólunk szól
