Míg az ég lehunyt szemére sötét fátyolát az éjjel
ráteríti, mint egy sóhajt, s olyan messze még a holnap,
nézem őt, ahogyan alszik, újra elborít a vágy, s
ezt a nyughatatlan vágyat talán a hold növeszti naggyá,
bennem érte mozdul minden, túl az éj virrasztó csendjén,
bár a föld minden szerelmét, mikor ébred, újra élném,
álma mélyén merre járhat, messze tőlem kire várhat?
Tudom, itt vagy, mellettem vagy, csak egy perc talán és virrad.
András a karjára hajtott fejjel nézi Adélt. Kivételes alkalom, hogy együtt alszanak, máskor csak az időtől elcsent perceik vannak. Fél év. Fél éve tart már köztük ez az őrület. Hazugságok, lopott percek, és nem elég, soha nem elég. Talán már akkor eldőlt minden, ami lesz, amikor először látták meg egymást. Talán már akkor mindegy volt.
A függöny elrejti őket a világ elől. Itt bent még az édes, vad szeretkezéstől elpilledt sötétség bújik hozzájuk, de odakint már hajnalodik. András hallja az ébredező várost, és összeszorul a szíve. Nem akarja, hogy véget érjen az éjszaka, pedig lassan nekik is fel kell kelniük, muszáj. Egy újabb nap, egy újabb hazugság. Meddig mehet ez így, meddig folytathatják?
Nem tudják befejezni. Akarták. Megegyeztek, hogy vége. Aztán csak még egyszer, utoljára... Többet nem beszéltek arról, hogy befejezik, mert mindketten tudják, hogy ezt, ezt, ami az övék, nem tudják feladni.
Adél ajkáról nyöszörgés szakad fel, összetépi a szuszogós csendet. András szeretné tudni, hol jár most, miről álmodik. A takaró alatt Adél hasára simítja a tenyerét, Adél megnyugszik, és álmában elmosolyodik. András is mosolyog.
Mindig több, mindig erősebb, amit ő teremt s az élet,
mit a test kíván s a lélek, minden vágy őbenne ébred,
látom, fut velem egy úton, rohan velem kéz a kézben,
s nincs ki ránk szól, nincs ki kérdez, jön a reggel, velem ébreszt,
évek jöttek, évek mentek, most már tudom, csak rád vártam,
minden hajnalunk és éjszakánk minket hív és minket ünnepel,
mint az égbolt fénylő kékje, mint a föld ezernyi színe,
nyár és ősz minden gyümölcse, messze óceánok mélye,
minden érte él, csak érte, minden tőle szép, csak tőle,
mint a tavasz új virága, mint a rétek, erdők illata.
András a feleségére gondol. A feleségére, akit talán már Adél előtt sem szeretett úgy, ahogy megérdemelné. Nem tudja, mikor siklott félre a kapcsolatuk, de mikor Adélt megismerte, már jó ideje csak egymás mellett éltek, nem pedig együtt.
És most itt van Adél.
András be akarja fejezni Edittel, nem bírja már tovább. Nem akar többet hazudni. De nem fogja arra kérni Adélt, hogy hagyja el a férjét, nem fogja arra kérni, hogy válasszon kettejük között. Nem, a feleségét azért hagyja el, mert már nem tud vele élni. Nem Adél miatt, maga miatt, Edit miatt, hiszen mindkettejüknek jár az esély, hogy boldogok legyenek, és egymás mellett nem lehetnek azok.
András nem tud ellenállni a kísértésnek, feljebb csúsztatja a kezét Adél hasáról, de a nő nem ébred fel. András a tenyerén érzi Adél egyenletes, erős szívdobbanásait. Vajon lenne még idő átadni magukat a vágynak? Csak még egyszer, aztán úgyis hazudni kell megint. Hazudni azt, hogy nem szereti Adélt.
És az ő fényét ragyogja fenn a milliárdnyi csillag,
mert az ő szerelme jó, mert az ő szerelme tiszta,
mert az ő szerelme igaz, mert az ő szerelme az élet,
mert az ő szerelme álom, mert az ő szerelme boldog,
mert ő szerelme súlyos, mert az ő szerelme rabság,
ezer láthatatlan láncon, mert az ő szerelme minden.
András nem tud betelni azzal, hogy Adélt nézze. Olyan gyönyörű ez a nő. Olyan élettel teli, titkok a lelke mélyén, amelyeket ő meg akar fejteni, ismerni. Csak Adéllal akar lenni. Ha Adél is akarja, persze. Akarja majd vajon? De meddig?
Adél szereti a férjét. De András tudja, hogy őt is szereti.
Bűnösök mindketten, de a nagyobb bűnt ő követte el. Mert látta, hogy Adél lassan megfakul, hogy a hazugságok sötét árnyakat és keserű ráncokat vésnek a szeme köré. Mégse tudta őt elengedni, nem, képtelen visszaadni őt a férjének. Ha tudná, hogy Adél boldog lenne mellette, megtenné, de nem tudja, Tibor boldoggá teszi-e őt. Vajon ha boldog lett volna, neki adja magát azon az első éjszakán?
András tudja, hogy ő boldoggá tenné Adélt, ha nem lenne hazugság, ha nem lenne csalás. Boldoggá tudná tenni. Csak rosszkor találkoztak, rossz időben. Elátkozottak talán.
Adél mély levegőt vesz, a szempillái megrezzennek. Amikor kinyitja a szemét, és megpillantja Andrást, elmosolyodik. A férfi testét forróság bolygatja fel.
Most ők vannak, csak ők, semmi más, nincs reggel és nincs valóság, nem vétkeztek egymás ellen, mások ellen, maguk ellen, nem bűnösök – és még egy picit álmodhatják maguknak ezt a sosem volt, gyönyörű hazugságot.
Őrült vágy vad szenvedély, halk vigasz,
mert az ő szerelme a sorsom,
aludj csak, aludj még, álmodj tovább!
***
Nagyon köszönöm @___Kia___, hogy megírta ezt a novellát : ) Aki szeretne tőle még olvasni, az itt a wattpadon is megteheti, fantasztikus írási vannak : )
