Nem csak kitaláltalak

1. fejezet

Niels

2017. szept. 2. (szombat)

Doktor Lars vetette föl az ötletet, hogy mi lenne, ha naplót vezetnék és leírnám a gondolataim. Elég átlátszó trükk. Az eddigiek alapján agyafúrtabbnak gondoltam őket. Az írás ötlete azonban határozottan megtetszett. Persze nem azért, hogy majd a csapatuk kielemezhesse a leírtakat, és valahogy kiszedjék a sorok közül a húgom gyenge pontját.

Számomra is hasznos lehet, ha összeszedem a tényeket, és nem hagyom, hogy teljesen átmossák az agyam a gyógyszereikkel. Sajnos most is a reggel belém tömött pirulák hatása alatt vagyok, de talán még nagyjából tiszta a fejem. Pár óra múlva ezt már aligha mondhatom el magamról.

Ha nem veszem be a gyógyszereket, injekcióval fenyegetnek. Már egyáltalán nem érdekli őket, ha azt mondom, hogy apám be fogja záratni az egész intézményt, ha úgy bánnak velem, mint egy darab szarral. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy apám is a zsebükben van. Apám szeretője, az az álnok kurva, valahogy meggyőzte szerencsétlen naiv apám, hogy teljesen rendben van, amit velem idebent művelnek. A szüleimnek fogalmuk sincs, milyen emberkísérleteket végeznek rajtam! Ami pedig még szomorúbb, hogy a betegek sem sejtik ittlétük valódi okát. Illetve Marcie talán. Csak szegény lányba is már annyi gyógyszert tömtek, hogy alig sikerül elkapnom néha egy-egy józan pillanatában. Teljesen beszippantotta már ez a... Minek is nevezhetném? Diliház. Elmegyógyintézet. Zártosztály. Persze nem ezt biggyesztették a kapu fölé. Ott az virít, hogy Philip C. Kingsmore Pszichiátriai Központ.

Korábban még az is megfordult a fejemben, hogy Marcie-val közösen kéne megszöknünk. Még igazán kidolgozni sem volt időnk a tervet, Marcie másnap már azzal állt elő, hogy tudja, hogy nem fog nekem tetszeni a dolog, de lehet, hogy érdemes megbízni az orvosainkban és ápolóinkban, mert tényleg csak azért dolgoznak, hogy minél hamarabb visszakerülhessünk a családunkhoz. Szegény lány. Ezért is jó, ha ezeket leírom, mert ha visszaolvasom, akkor talán újra az eszembe jut az igazság. Be kell valljam, rettegek attól, hogy végül tényleg sikerül megfosztaniuk mindentől, amit tudok.

Nagyon hiányzik Rem. Már napok óta nem jött be. Tegnap ugyan beszéltünk egy kicsit telefonon, és azt mondta, hogy a suli miatt nem tud most meglátogatni, de én attól félek, hogy ellene is apám szeretője tervez valamit. Tudom, hogy lefizetni nem tudnák, nincs az a pénz, amiért Rem lemondana rólam, de...

Nem kéne mindig a legrosszabbra gondolnom. Ironikus, hogy állítólag pont ebből akarnak „kigyógyítani". Csak éppen arra nem kell gyógyszer, ha egy őrült és velejéig romlott nő tönkre akarja tenni a családod. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az a kurva akármennyi időt otthon lehet a húgommal. Lorri olyan ártatlan. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni Remnek, hogy néha ránéz, minden rendben van-e. Tudom, milyen nehéz lehet elmennie hozzánk, amikor ott ki nem állhatják. Anyám és apám igyekszik ezt nem kimutatni, viszont az a nő... Még mindig nem hiszem el, hogy képesek voltak belökni ide, csak azért, mert végre közöltem velük, hogy nem vagyok hajlandó tovább elviselni, ami otthon folyik, és összeköltözök Remmel.

Végre összeszedtem magam, ott álltunk a konyhánk közepén, Remmel kézen fogva. Tudtam, hogy nehéz lesz elmondani nekik, de sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a reakciójuk.

Persze már akkor kiakadtak, amikor elmondtam, hogy mi van köztünk Remmel. Oké, gondoltam én, hogy nem fognak kiugrani a bőrükből örömükben, ha megtudják, hogy meleg vagyok, de azzal azért nem számoltam, hogy kapásból be is dugnak egy diliházba. Hallgatom én naphosszat idebent is, hogy semmi baj nincs azzal, ha a férfiakhoz vonzódom, közben pedig szépen ki akarnak belőle gyógyítani. De legalább ebben egészen biztosan nem járhatnak sikerrel. Még a frontális lobotómia után is szeretni fogom Remet.