Nem csak kitaláltalak

2. fejezet

Scott

A művészeti foglakozást az ebéd követte. A társalgóhoz hasonlóan a menzát is elárasztotta az óriási ablakoknak köszönhető természetes fény, és a berendezés is simán vetekedett egy egyszerűbb étteremével. Minden kerek asztalon hófehér terítő, szalvéta és kis fonott kosárkában néhány szem gyümölcs.

Az étkezőnek ugyan volt egy kis gimis menzahangulata az ételes pult előtti sorban állassal, műanyag tálca- és villazörgéssel, de a választék még a pultok mögött sürgő, hajhálós konyhásnénikért is kárpótolt. Vegán, laktózmentes, gluténmentes, mindenmentes menük közül is választhattak a bentlakók. Mivel Scott életéből még az ételérzékenység is hiányzott, az ártatlan állatok leölése pedig a legkevésbé sem izgatta, végül grillezett csirkemellet választott vegyessalátával.

Eredetileg úgy tervezte, szépen elvonul egy külön asztalhoz ebédelni.

Miközben szabad hely után nézett, kiszúrta, hogy Niels egy asztalnál ül a fekete hajú lánnyal és a sráccal, akiktől délelőtt elkérte a babzsákot. Scott tálcáját szorongatva töprengett kicsit, hogy vajon csatlakozhat-e hozzájuk, vagy az is összezavarja a dilinyóst, ha egy ismeretlen foglal helyet mellette.

Végül meggyőzte magát, hogy nem érdekli, zavar-e a jelenléte vagy sem, ha a másik kettő odaült, hát ő is oda ül.

Azt csinál, amit akar.

– Szabad? – kérdezte az asztal mellé érve, aztán amint kimondta, eszébe is jutott, hogy pontosan ugyanezt kérdezte délelőtt is. Mennyire bénának tűnhet!

– Persze! – mosolygott az egyenesfrufrus lány. – Reggel be sem mutatkoztunk! Marcie vagyok. – Már lendítette is feketére lakkozott körmű ujjait Scott felé. Bő fekete pulcsija ujja alól színes, csomózott karkötők tömkelege bukkant elő.

Scott esetlenül kezet rázott vele, aztán következett a barna hajú srác, akit, mint kiderült, Peternek hívnak. A neve legalább annyira jellegtelen, mint a kinézete – állapította meg Scott.

Végül szobrász-tündesrác Niels is Scottra pillantott, majd olyan kínos lassúsággal emelte kezét a fiú kinyújtott jobbja felé, hogy a vadnyugaton attól tartott volna az ember, a másik kezében rejtegetett pisztollyal le fogja puffantani, netán kést tolt a bordái közé. Végül Niels csontos ujjai Scott kézfeje köré fonódtak.

Scott alapból nem hitt az ilyesmiben, mégis minden idegvégződésében érezte, hogy a kézfogásukkal valami végzetes történt. Arról azonban fogalma sem volt, hogy minek a végzete.

A srác jéghideg ujjai és széles tenyere Marcie és Peter puha érintéséhez képest úgy hatottak, mintha Scott egy kődarabot szorított volna a markába. Nem is értette, hogyan lehetnek ezek a merev ujjak ugyanazok, amikkel olyan gyengéden formálta az agyagot.

Scott úgy érezte, már-már irreálisan hosszúra nyúlik a kézfogás, pláne úgy, hogy a szőke mereven a szemébe bámul.

– Jó étvágyat mindenkinek! – indítványozta Marcie, ezzel megtörve, ami Scott és Niels között feszült. Bármi is volt az. Scott leült a lány mellé, Nielsszel szembe.

Egy ideig csöndesen falatoztak, aztán újra Marcie szólalt meg.

– Délután lesz csoportfoglalkozás, ott úgyis megismersz mindenkit. Megtudhatunk valamit rólad még így előtte? – fordult Scott felé.

– Hát... – Scott fejében egymást kergették a gondolatok. Most mit is mondjon? Életkorát, szülei foglalkozását, milyen egyetemre járt, hány testvére, hány macskájuk van? Végül úgy döntött, ott kezdi, ami el is mond róla valamit. – Felakasztottam magam.