Csak Dugópajtik (18+)

3. A TALÁLKOZÁS (2/2)

- Szia! - mosolygott. Egy hajszál választott el attól, hogy sikoltva a térdeimre essek, könnyes szemmel öleljem át a lábát és soha ne engedjem el. Hisz olyan jól nézett ki... De össze kellett szednem magam. Nem láthatta, ami lejátszódott bennem. A tekintetem nem tükrözhette az iránta érzett imádatomat, ahogy a vággyal vegyült

- Szi-szia...

- Mit szeretnél csinálni? - kérdezte kedvesen, miközben zsebre vágta a telefonját és elindult az egyik irányba. Megrántottam a vállam, így a tudtára adtam, hogy nekem mindegy - Van egy tök jó hely. Nagyon kevesen járnak arra. Megmutatom.

- Ömm... Rendben. - mondtam halkan, mintha lenne bármi választási lehetőségem. Az ébredező utcán csak a csend honolt. Igaz, a bakancsom egyenletes dobbanásai visszhangoztak, ám ettől eltekintve némaság töltötte be a teret - És most... Végig csendben leszünk?

- Nem. Mit szeretnél csinálni? - ismételte előzőleg már feltett kérdését, amire még mindig nem​ találtam a megfelelő választ. Szívem szerint azt mondtam volna, hogy meg szeretném ölelni, de ezt az ötletet rögtön el is vetettem - Kérdezz-felelekezünk?

- Oké! - vágtam rá. Ez a kérdés mentett meg a mérhetetlen szégyentől, amit talán később éreztem volna. Egy egyszerű kérdésre nem tudtam rendes választ adni. Egyszerűen annyira elvarázsolt... Mintha nem is én lettem volna - Kezded?

- Persze. - mosolygott - Lássuk csak... Volt már barátod?

- Volt. - mosolyodtam el visszagondolva rá. Milyen boldogok is voltunk... - Na, én jövök. Neked..? Áhh, nem! Biztos volt már bará....

- Nem! - vágott közbe. Meglepettségemben majdnem felbuktam egy nagyobb méretű kőben. Már csak az kellett volna... Megcsókolni a betont előtte. Az én szerencsémnek köszönhetően még a fogaimat is kitörtem volna - Vigyázz, el ne ess már! Amúgy ne kérdezd, nem tudom miért. Azt se tudom, hogy valaha voltam-e már szerelmes.

"Majd leszel..." Gondoltam magamban. Tovább sétáltunk. Az idő gyorsan telt, alig lehetett észrevenni, hogy már egy kihalt utcán járunk. Tom nagy léptekkel haladt, a szembe szél pedig csak megnehezítette azt, hogy utolérjem.

- Akkor én jövök... - hangzott el sokadjára a már jól ismert mondat. Megállás nélkül faggattuk egymást és egyre merészebb, perverzebb kérdések jöttek - Meg mernéd fogni?

- M-mit??? - kérdeztem felénken. Hangom egy egéréhez hasonlóan vékonnyá vált, szemeim felvették egy tányér alakját. Tom jót mosolygott a reakciómon, de nem válaszolt. Tudta, hogy tudom miről van szó - Én... Nem tudom. Lehet.

- Gyere! - mondta, majd az eddiginél is gyorsabb tempót vett fel és egy nagy bokor mögé tessékelt - Hadd szóljon.

- Mivan? Teljesen elment az eszed? - kérdeztem idegesen, bár nem igazán szándékoztam kimutatni ezt az érzést. Félénken hátráltam egy lépést, mire mosolyogva lépett elém - Tom!

- Nyugi, Rebecca! Csak kinyújtod a kezed, megfogod és kész. Oda se kell nézni. - mondta kedvesen. A hangja... Volt benne valami, aminek nem tudtam ellentmondani. De mégis mit csinálhattam volna? Csak fogjam meg néhány nap ismeretség után? Hülye lennék - Rebecca...

- É-én... Nem tudom, jó ötlet-e ez!

- Cserébe megölellek. Naa, Rebecca! Tudom hogy szeretnéd! - könyörgött... Könyörgött, hogy fogjam meg. Nem tudtam ellenállni neki. Elé léptem és kinyújtottam a kezem

- Figyelj... - léptem hátra egy nagy lépést. Tom arcára kiült a csalódottság és a fájdalom. Sajnálkozva ráztam a fejem, majd tenyerembe temettem az arcom - Megölelsz és odateszed a kezem. Megfelel?

- Meg!

Óvatosan lépkedtem felé. Széttárta a kezeit és mosolyogva várta, hogy teljesen előtte álljak. Már csak fél méter választott el minket, mikor megragadta a derekam és magához húzott. A torkomban egy gombóc keletkezett, amitől nem tudtam kinyögni, hogy várjon. Így nem várt, nem tétovázott. Megfogta a kezem és nadrágja kidudorodó részére helyezte. Tudtommal a fiúknak elég érzékeny pontjuk az, ő mégse sajnálta. Erősen hozzányomta, amitől csodának tartottam volna megszólalni.

- Na milyen? - kérdezte. Hangjában hallani lehetett a büszkeséget, amit mérete iránt érzett

- Hát... Izé... - dadogtam. Nem voltam ehhez hozzászokva. Nem szoktam senkit fogdosni, főleg nem ilyen nyilvánosan

- Mondd csak, nyugodtan!

- Hát... Nagy... És ke-kemény... Mi-miért ilyen kemény? - kérdeztem felénken. A nyakamon éreztem, ahogy egy elégedett mosoly szökik szája szegletébe

- Mert tetszel neki. - mondta halkan. A válasz megdöbbentett, de nem annyira, mint a következő mozdulata. Száját nyakamhoz préselte, majd hirtelen szívni kezdte. Jóleső fájdalom söpört végig rajtam, ahogy a mögöttünk álló ház falának nyomott és egyre erősebben, durvábban szívta a vékony bőr réteget - És neked tetszik ő? Csak mert most nagyon szorítod. Ami nem baj, csak mondom.

- Jaj... Ne haragudj! Nem volt szándékos. - húztam el a kezem. Az élvezet talán elvette az eszem, átvette felettem az uralmat és meggondolatlanul cselekedtem. Ez lenne az értelmes magyarázat arra, hogy tudtomon kívül miért szorítottam rá ennyire

- Mondom hogy nem baj. Sőt, igazán tetszett. Megismételhetnénk... - mosolygott perverzen. A vérnyomásom az egekbe szökött, levegővételem nem volt épp egészséges

- É-én...

- Relax, Rebecca! Relax! Semmi baj nem lesz, ígérem. Ez a kettőnk kis titka. Nem kell tenned semmit, csak hagyni, hogy megöleljelek és valami nagyra tegyem a kezed. - félénken bólintottam, mire ő is ezt tette, csak ő látszólag magabiztos volt. Magához húzott, óvatosan megfogta jégcsappá fagyott kezemet, majd óvatosan az előbbi helyre tette - Nyugi. - Én teljesen nyugodt vagyok. Gondoltam magamban, hisz akkor még ötletem se volt, mire készül. Azonban időm se volt gondolkozni, éreztem, ahogy a gomb szétpattan a tenyerem alatt, hallottam a cipzár halk sercegését, majd a farmer helyett egy selymesebb, puhább és vékonyabb anyagot tapintottam. Épp készültem elhúzni a kezem és magyarázatot kérni, de Tom megelőzött - Shh! Ne félj, beljebb nem megyünk. Egyelőre...