Csak Dugópajtik (18+)

1. ENNYI IDŐ UTÁN

- Csak kérlek, ne sírd el magad! - sóhajtott szomorúan Peter. A számat rágcsálva követtem. Az adrenalin szintemnek köszönhetően megállíthatatlanná váltam, és ha Pete nem állt volna meg előttem, valószínűleg csak egy autó kerekei alatt pihentem volna meg - Készen állsz?

- Egy hete arra várok, hogy kinyögd végre, mit akarsz! Valószínűleg nem most fogok hátat fordítani és elmenni, mert nem akarom hallani! - válaszoltam idegesen. Pete tudta, mit érzek. Egy éve viszonzatlanul szerettem, a nyáron pedig olyan jóban lettünk, hogy a jövőnket is együtt terveztük... Három gyerek, egy luxus ház, nyaraló Torontóban... Minden szép és jó volt... - Mondod már???

- Figyelj Becca. Tudod, hogy nagyon jó barátom vagy. De nekem ez sok! A barátok nem beszélnek olyanokról, hogy hogy feküdnek majd le egymással! Nem akarlak megbántani! Fontos vagy nekem, az életem részévé váltál és nem akarlak elveszíteni, de nekem ez így nem fog menni. Legyünk olyanok, mint mielőtt elkezdődött a nyár. Jó?

- Hello hello! - lökte meg Pete-et egy magas srác. A könnyek útját sikeresen elzártam, ennek ellenére nehezemre esett mosolyogni - Mi a helyzet?

- Ti ismeritek egymást​? - kérdezte meglepetten Pete, mire egyszerre kétféle válasz hangzott el. A srác szerint nem ismertük egymást, azonban én száz százalékban biztos voltam benne, hogy találkoztunk már - Akkor most igen, vagy nem?

- Igen! Hát persze! - csaptam a homlokomra. A fiú furcsán nézett rám, miközben Pete kíváncsi tekintettel várta a magyarázatomat - Mikor kicsik voltunk... Egy óviba jártunk. Volt egy bokor, ami a bázisunk volt. Emlékszel??? Tom! Ugye emlékszel?

- Hát persze!!! Izé... Becca! - mondta nevetve. Az előbbiek seperc alatt feledésbe merültek és felszínre törtek az emlékek - És kivittük a takarónkat és ott akartunk aludni a bokorban. - nevetett tovább. Látszólag neki is eszébe jutott a múlt, mikor még olyan jóba voltunk. Tíz éve ismertük egymást, de hét éve nem beszéltünk... Miután iskolába mentünk, elfelejtettük egymást, de akkor minden olyan hirtelen jött és újra olyan volt, mint régen

- És ti honnan ismeritek egymást? - kérdeztem kíváncsian. Tom és Pete egymásra néztek, majd megkaptam a választ, miszerint osztálytársak lettek ettől az évtől kezdve - Na én megyek, sietnem kell haza... Sziasztok!

- Szia! - köszöntek egyszerre

Boldogan sétáltam haza. Ennyi idő után újra találkoztam egy régi baráttal. Ez hihetetlen érzés volt, viszont nem sokkal később eszembe jutott Pete.

Abba akarja hagyni... Nem akar többé tervezgetni. De Tom itt van és remélem újra jóba leszünk. Akkor el tudom felejteni Pete-et. Igen! Az kell nekem! El kell felejtenem! És Tom épp alkalmas lenne erre.

Ahogy hazaértem, bedőltem az ágyba és gondolkodóba estem. Talán sikerülne elfelejteni ennyi mindent? Pete ölelései, az aranyos bókjai, mosolygós szemei, kedves szavai, gyönyörű mosolya, édes nevetése...

Gondolatmenetemet telefonom rezgése zavarta meg.

Thomas Pitt ismerősnek jelölt

Elfogadás        Elutasítás

A szívem a torkomban dobogott a nagy csomó mellett, ami időközben óriásira nőtte ki magát. Itt volt a lehetőség arra, hogy elfelejtsem Pete-et, így nem az utóbbit választottam. A dolgok kezdtek rendeződni bennem, a csomót kibogozták szívem egyenletes dobbanásai, azonban ez nem tartott sokáig. A csomó a szívemre fonódott, így az kihagyott egy ütemet, mikor megláttam a következőket: