Csak Dugópajtik (18+)

2. A TALÁLKOZÁS (2/1)

- Hello szia! - köszönt mosolyogva, mikor kilépett az iskola kapuján. Izgatottan toporogtam, azonban eddigi érzelmeim szertefoszlottak és csak rá tudtam összpontosítani. A férfias vonásaira, amik talán túl hamar alakultak ki rajta. Tökéletesen belőtt hajára, csillogó szemeire, ragyogó harminckettesére, amit csodálkozásomnak köszönhetően villantott ki - Mi az? - kérdezte nevetve, mikor még mindig dermedten méregettem

- Ja, semmi. Csak... Nem tudom. - mondtam kínosan, miután Pete meglökött, jelezvén, hogy bökjek már ki valamit

- Mm-hm. Tudom hogy jól nézek ki! - nevette el magát. A tekintetem az unott fejet vágó Pete-re tévedt, mire küldtem neki egy "eltűnnél végre? Épp a jövendőbeli férjemmel beszélek" pillantást. Persze nincs ilyen, de én így gondoltam. Pete vette a lapot és köszönés nélkül magunkra hagyott minket - Merre mész haza? Elmarad az utolsó órám és ha útba esik, szívesen hazakísérlek.

A szívem újra gyors ütemet diktált, hevesen készült kitörni mellkasomból és körbe-körbe rajongani engem meg Tom-ot. Ennek ellenére csak kínzó gyorsasággal ugrált bennem, már azon izgultam, hogy Tom meg ne lássa így kabáton keresztül. Bár a hangja is jól hallható volt, tudtam, a fiú ahhoz messze van, hogy meghallja.

- Rendben. Arra. - mutattam az otthonom irányába. Tom mosolyogva bólintott, majd a mutató ujját a levegőbe emelte és csak annyit mondott, hogy "pillanat". Nem sokkal később egy fekete sporttáskával és egy piros iskolatáskával a hátán tért vissza - Kézizel, ugye?

- Aha. Honnan tudod?

- Hát... A kéziseknek van ilyen táskájuk. Meg egyszer láttalak edzésen.

- Van barátod? - bukott ki belőle a kérdés. Nem csalódtam a szívemben, ismét elhagyni készült a mellkasomat. Mivel képtelen voltam értelmes szót kinyögni és biztos voltam benne, hogy csak halandzsáltam volna, így nemlegesen megráztam a fejem - És Pete? Ő tetszik, nem?

- Ez bonyolult... - rágcsáltam a számat idegesen, miközben néhány mondatban össze bírtam volna foglalni a jelenlegi kapcsolatunkat Pete-el - De hagyjuk Pete-et! Beszéljünk valami másról.

- Ezeket ismerem. - biccentett magunk elé - Mindig bömböltetik az Eminem-et az utcán, a suliban és mindenhol... Szánalmas csoport. Nagyon unom már őket.

- Azt elhiszem. Nekem se szimpik.

Az út további része a raj gyerekek kibeszélésével telt. Tom folyamatosan viccelődött, próbált minél közvetlenebb és barátságosabb lenni. Sokszor éreztem úgy, hogy szívesen megölelném, de nem tehettem. Elvégre nem is ismertük egymást, csak régen voltunk barátok. Csak hazakísért és ennyi. Ettől nem lettünk öribarik...

- Hát akkor... Szia. - mosolyogtam a nyitott kapuban állva. Tom viszonozta a gesztust, elköszönt és hátat fordított. Hiába számítottam egy ölelésre, amitől felmelegednék, jéghideg testem lángba borulna, szívem pedig végleg feladná a szolgálatot, még bőven várnom kellett rá

Valahogy beszélnem kell vele! Szükségem van rá! Látni akarom újra és újra. Nem tudok betelni vele. Meg kell szereznem!

Sziaa! Ne haragudj, hogy zavarlak! Valamikor beszélnem kéne Pete-el, de se zeneirodalom után, se a testületis dolgok közben nem tudunk. Esetleg lennél olyan cuki, hogy leírod hogy melyik nap mikor végez? 😄 Azért nem tőle kérdezem, mert nem szeretném ha tudná, hogy megyek. Szeretek lesből támadni, mikor nem számít rám. 😁😂 Előre is köszi és mégegyszer bocsi, ha zavarok!

Szia, persze. Egyébként nem zavarsz! 😂

Thomas egy képet küldött.

Itt van az órarendünk. Remélem megfelel 😏😂

Tökéletes, köszi!

Látta, nem ír vissza, ráadásul nem is elérhető.

Már nem lepődtem meg... Újra várhatok jobb esetben egy hónapot, hogy szóba álljon velem.

Jelenleg elérhető

Valamikor tudnánk találkozni? 😏

Újra és újra elolvastam azt a három szót, hogy biztos legyek benne, hogy nem a szemem akar becsapni. A világ velem együtt keringőzni kezdett, forgott és forgott. A szívem már nem csak hogy a torkomban dobogott, inkább attól kezdtem félni, hogy kiveri a fogaimat. Úgy éreztem, itt az esély arra, hogy elfelejtsem Pete-et.

Aha... Holnap délelőtt?

Ezt megbeszéltük. 9-re megyek érted 😏

Okés 😏

* Másnap reggel *

- Mi a...? Faszom... - nyomtam ki az ébresztőt. Már épp gondolkozóba estem, hogy mégis mi a jó istennek állítottam be ébresztőt egy gyönyörű szombat reggelre, majd eszembe jutott...

Fejben már a szekrényem előtt töprengtem, hogy mit vegyek fel, azonban még a meleg takaróba burkolózva pislogtam. Egyszer-kétszer megforgattam a szemem, hogy legalább lássak is valamit, majd egy nyögés kíséretében felültem. Derekamig csúszott a paplan, így eddig gondosan betakart felsőtestemet már csak egy vékony póló fedte.

Az ágy hangos nyikorgással könyörgött a megszabadulásért, mikor némelyik ponton jobban ránehézkedtem. Ledobtam magamról a takarót, csupasz talpam a puha szőnyegbe süppedt, mikor ráléptem. Célba vettem a ruhás szekrényt. A hűvös vasra tettem a kezem, megfogtam és magam felé húztam, így élem tárult a ruháim sokasága. Hát igen, nem panaszkodhatok... Kiválasztottam a megfelelőt, majd a fürdőszobába mentem és elintéztem a teendőket. Miután teljesen elkészültem, izgatottan járkáltam fel-alá, többször elolvastam az üzenetet amit anya írt, miszerint mindannyian elmentek és csak délután kettő óra felé érnek haza. Ellenőriztem a külsőm, az illatom és hogy minden szükséges felszerelésem megvan-e. Minden lehetséges dolgon átmentem, mire megbizonyosodtam róla, hogy elfogadható állapotban vagyok. Ránéztem az órára. 8:57. Idegesen mértem végig magam a tükörben, mikor megszólalt a csengő.