egyik hajtincsemet hátra tűröm, ami az előbbi futásom miatt hullott az arcomba.
- lassíthatsz, most már bőven be érünk. - mondja Gerda, majd szenvedésében felnevet.
lelassítom a lépteimet, és a tempómmal együtt a légzésem is lelassul.
- nem akarom Gerda ezt a suli dolgot. - nyöszögöm. belépünk a hatalmas iskola kapun.
rögtön a szekrényünk felé kezdünk menni. Gerda és én nagyon jó barátnők vagyunk, sok ideje ismerjük már egymást. a barna hajú lány nagyon nagy szívű.
kinyitom a kék festékkel mázolt szekrényemet. bedobom a felesleges cuccaimat. becsukom az ajtaját, majd neki támaszkodom a hátammal, megvárva, hogy Gerda is befejezze a pakolást.
- siess, már nincs időnk kávét venni. - mondom. - és ha megint késünk, akkor délután már semmire sem lesz időnk a büntetés miatt.
- ne parázz már mindig. lazíthatnál. - felnevet, és most ő csukja be a szekrényét. pontosabban becsapja.
- nem parázok, de ellentétben veled, mással is szeretném tölteni az időmet, mint a folytonos tanulás. - mosolygok rá, mire még jobban felnevet.
bemegyünk az osztályterembe, pont ahogy átlépjük a küszöböt, úgy szólal fel a csengő. leülök a szokásos helyemre. előkészítem a füzetemet, és a már jól megrágott tollamat veszem elő a tolltartomból.
hátra tűröm az egyik hajtincsemet, és az ajtó felé nézek. az irodalom tanárunk ritkán szokott késni. Mr. Winniether változó személyiség, van, hogy elvarázsolt, és van, hogy nem lehet kibírni mellette, mert az ember úgy érzi, hogy egy kihallgatáson van, ahol a rossz zsarú vallatja.
Mr. Winniether lép be, arca komoly, és feszült. mögötte lép be egy barna hajú, sötét barna szemű fiú. gyönyörűek a szemei. fehér a bőre, az arca unott.
- Mr. O' brien mostantól a maguk osztálytársa. sokan már ismerhetik, mivel az évfolyam társuk volt. - mondja a tanár, és leül az asztala mögé.
még soha sem láttam ezt a fiút. O'brien egy szabad helyet keresve futattja körbe a tekintetét. az arca megállapodik rajtam, és egy halvány mosolyra húzza a száját. a szívem felgyorsul.
elindul felém, és a mögöttem lévő üres padba foglal helyet.
- hanyagoljuk a bemutatkozást, teljesen felesleges. - mondja Mr. Winniether. - a múlt órán Shakespeareről beszéltünk, és az ő remekművéről; a Hamletről.
kinyitom a füzetemet, és elkezdek jegyzetelni. az óra hamar eltelik. a kicsengő megszólal, felállok, és elpakolom a cuccaimat. hátra fordulok, mintha úgy lenne könnyebb kimennem. az új fiúra nézek. felveszi a hátizsákját.
megérzi, hogy őt nézem, felém pillant. megint egy mosolyra húzódik az ajka. mintha egy angyal lenne, van valami a kisugárzásában amitől egyszerűen jónak tűnik.
- Dylan vagyok. - mondja, rekedtes a hangja. biccentek egyet.
- Jude. - suttogom. az íriszei az arcomba fúrodnak. és érzem, hogy ez a pillanat bennem fog maradni még rengeteg ideig. ahogyan a tekintetünk összefonódik. megfordulok, és kimegyek a teremből. Gerda rögtön belém karol.
- most azonnal szükségem van egy kávéra. - a büfé felé húz. - Mr. Winniether ritka egy unalmas ember.
- te láttad már ezt a srácot? - kérdezem. beállunk a hosszú sorba.
- nem. - mondja. - nem is tudtam, hogy évfolyam társunk volt. de nem is olyan nagy kár. nem túlzottan tűnik érdekesnek. és tudod Jude, hogy én utálom az unalmas dolgokat, főleg ha az ember az.
- tudom. - nevetek fel. - Dylan O'brien. - ízlelgetem a nevet.
és belém csap a felismerés, a sor végén állva. a barna volt számomra az egyik legjelentéktelenebb szín, de abban a pillanatban, hogy megpillantottam a szemeit, és megéreztem, hogy ez valami más, hogy ez az emlékezeteimben fog élni, azonnal megváltozott ez a dolog. tudom, hogy csak öt perc telt el, de érzem, hogy a barna lesz, amiatt a tökéletes szempár miatt, az egyik kedvenc színem.
