Deszkás srácok a szomszédból

Part 4

A hajnal első napsugaraival együtt, mi is korán keltünk. Mondjuk ennek semmi köze nem volt a világos napfényhez, ami a függöny résein keresztül a szemünkbe világított. De még csak ahhoz sem, hogy Maya mindig korán kel és ezzel felkelt engem is.

Az egyetlen ok csupán az volt, hogy a szomszédból hangos csattogások, zörgések, majd (néhány hosszúnak tűnő perc után) egyenletesebb (de annál hangosabb) fűnyíró berregés keltett fel minket.

-Ilyen nincs!-dünnyögtem a párnáim alá dugva a fejem. Maya lassan felült az ágyban, felkapta az ágyam mellől a telefonomat és megnézte, hogy hány óra.

-Nem rég múlt hét-jelentette ki az alvástól még rekedtes hangján. Majd erősen visszadőlt mellém. A feje nagyot csattant a párnán és a haja össze-vissza terült körülötte. -Esküszöm, hogy ha nem kapcsolja ki azt a szart, akkor áttolom a fején-mondta sóhajtva. Fáradtan elmosolyodtam, majd a hátamra gurultam.-Megyek megnézem, mit csinál ez az ember...Akármit is, remélem, legalább póló nélkül-mondta elszántan és kikelt az ágyból. Halkan felnevettem, majd kicsit oldalra billentettem a fejem, hogy lássam, mit csinál. Elszánt léptekkel ment az ablakhoz, és gyorsan elrántotta előle a függönyt. Kikerekedett a szeme és meglepetten nézett rám.-Tényleg nincs rajta póló-mondta hüledezve.

-Mi?!-ültem fel egyből, mire Maya elkezdett szakadni a röhögéstől.-Nincs is levéve a pólója, ugye?-néztem rá csalódottan. Pedig milyen jó lett volna úgy kezdeni a napot, hogy látok valami szépet. Még azt is elfelejtette volna velem, hogy miatta abba kellett hagynom az alvásom. És azt pedig nagyon nehezen bocsátom meg. Mayara volt, hogy egy hétig haragudtam, mert felkeltett egy táborban. Mondjuk az ő felsőtestére nem vagyok különösebben kíváncsi.

-Nem, de még csak nem is a vörös az-röhögött tovább.

-Cameron-javítottam ki. Kiegyenesítette a hátát és fél szemöldökét  felhúzva nézett rám, magyarázatra várva.

-Talán a telefonszámát és a nemi betegségeit nem kaptad meg?-mosolygott rám.-Na mi volt este?-lépett vissza az ágyhoz és törökülésben leült a lábaimhoz.

-Mi van? Talán mégsem intézed el Dylant?-vigyorogtam rá, mire megvonta a vállait.

-Majd mindjárt, de a sztoridtól függ, hogy milyen durva leszek-mondta ártatlan, tündéri mosolyra húzva a száját.-De most mesélsz!-szólt rám. Bólintottam és nekikezdtem. 

Az egész nem tartott sokáig. Vélve, hogy este nem történt olyan sok minden és, hogy Maya nem szakított félbe.

-Hmmm-emésztgette a dolgokat.-Akkor Dylant nem kell bántanom-elmélkedett. Elmosolyodtam.

-Valóban nem-mosolyogtam tovább Mayán. Felpattant az ágyról és felkapta a rövidnadrágját.Közben azt mondta, hogy: ,,Majd megbeszéljük, ezt a Cameron gyereket, csak el kell intéznem valamit".  Aztán gyorsan kilépett a szobámból. Hallottam, amint a lépcsőn leérve köszön anyunak és azt mondja, hogy: ,,Bocsánat Mrs. Davis van egy kis elintéznivalóm", majd kilép a bejárati ajtón. Mosolyogva léptem az ablakomhoz és vártam, hogy most mit fog tenni az én elme roggyant legjobb barátnőm. Nem telt el sok idő, mire megjelent az ablakom alatt és felmosolygott rám. 

-Dylan!-üvöltötte el magát. Azonban a fiú nem figyelt, ezért Maya más módszerhez folyamodott. Lekapta a sportcipőjét és hozzávágta a fiúhoz. Még szólni sem volt időm, amire a cipő gyengén eltalálta Dylan karját. A fiú meglepve kapta a fejét abba az irányba, ahonnan a cipő érkezett. Annál nagyobb meglepetést okozott neki a tény, hogy egy lány dobta hozzá a lábbelijét. Lassan kikapcsolta a fűnyírót és közelebb lépett a kerítéshez, ami elválasztotta őket.