Belefeledkezve a csendbe

1.

vágyódás/sóvárgás/epekedés

1. Blue Sargent

Születésem óta siket vagyok. Nem hallok semmit, ezért jelnyelvvel kommunikálok mindenkivel, aki csak érti. Nem hallottam édesanyám és édesapám hangját. Nem hallottam soha altatódalt, gyerekdalt, népdalt, zenét. Semmit se. Jelnyelvet tanulva és alkalmazva nőttem fel. Tudom, hogy van külön fogyatékkal élőknek kialakított iskola, de én nem akartam soha olyan helyre járni, és továbbra sem akarok. A világért sem hagynám ott a legjobb barátnőmet, Thaliát - aki egyébként hall - , akivel nagyon rég óta barátok vagyunk. Ő volt az első a középiskolában, aki odajött hozzám segíteni beilleszkedni ebbe a kaotikus, zsibongó iskolába, és tanulta meg a legrövidebb idő alatt a jelnyelvet. Emlékszem, hogy a kezdetben nyilván papírra írva, vagy telefonba pötyögve beszélgettünk. Megvédett az ellenségeskedő személyektől, akik jobban vélték, ha különleges iskolába járnék.

-„Elkérhetem a töri órai vázlatot? Még most lemásolom, hogy ne otthon kelljen."

- „Tessék, itt van." –nyújtja oda a füzetét.

-„Köszi!" – mutatom az egyszerű kézmozdulatot.

Egy kezet érzek a vállamon, ezek szerint valaki beszélni, vagyis mutatni szeretne valamit.

-„Te nézted ma a matektanárt?" – próbálkozik a siketek nyelvével az új osztálytársam. Picit nevetek, mert felcserélte „láttad" szót a „nézted"re. Segítek neki helyesen tartani az ujjait.

-„Nem."

Iskola után megkérdezem Thaliát, hogy nincs-e kedve hétvégén elmenni valahová.

-„Bocsi, de most nem tudok menni. Családi programom lesz." - némi fintor látszik az arcán.

- „ Mi a baj? Nem akarsz menni?"

- „Most legszívesebben kihagynám, és inkább tömném magam teli hamburgerrel és sült krumplival veled egy gagyi vígjátékot nézve.

-„Hát megtehetjük ezt a következő szombaton is." – mindketten jó vihogunk hazafelé a buszon ülve. A nagyváros és külső körzetei bizony megkövetelik az iskolabusz használatát.

-„Én itt leszállok. Jó legyél. Szia!" – köszön el tőlem Thalia. Nekem még van két megállóm hazáig.

- Hazajöttem! – köszönök hangosan az otthon lévőknek. Attól, hogy még siket vagyok, tudok beszélni. Néha próbálkozok egész mondatokat elszavalni, de mivel nem hallom magam, nem tudom, hogy helyesen ejtem-e ki az adott szót.

Óh! Hogy én hányszor elképzeltem már, milyen lehet hallani! Hallani a saját hangom, énekelni. Anyát , apát és Thaliát hallani, ahogy beszélnek hozzám. Régóta vágytam már rá, hogy létezzen olyan készülék, amelyek segítségével a siketek is képesek lesznek hallani. Na, a modern technika mára megteremtette ezt a kütyüt, de van vele egy gond: nem olcsó. Nem kell mondania a szüleimnek, én is tudom, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a hallókészüléket. Ha csak nem történik valamilyen csoda, például nem nyerjük meg a lottót, úgy halok meg, hogy nem hallottam semmit. Egy halló ember számára elképzelhetetlen lenne az abszolút csönd. Néha nap sárgára irigykedem magam, máskor meg beletörődve az egészbe olvasok, vagy megfeledkezve minderről beszélgetek Thaliával. De most, az iskolából hazaérve és üvöltve üdvözölve szüleimet körbejárok, hogy egyáltalán itthon vannak-e. Erős eszpresszó kávé illata hömpölyög a konyhából.

-„Nem egészségtelen estére kávét inni, anya?" –vonom kérdőre.

-„Nem. Ma esti műszakom lesz. Valahogy ki kell bírnom az éjszakát."

-„Jaj, teljesen megfeledkeztem róla. Akkor nem is szóltam semmit! Egyébként mi lesz a vacsora?" –kérdem tőle gunyorosan.

-„ Rendeljetek pizzát!" – megborzolja a hajam, vette a poént.

- „Megyek dolgozni. Szia, jó legyél!" – ad egy puszit a homlokomra és kiviharzik az ajtón. Ránézek az órára: anya már megint késésben van.

...

Egy hónappal ezelőtt nagyon siránkoztam a fogyatékosságom miatt, nagyon irigy voltam minden emberre aki hall, és azokra a siket emberekre, akiknek volt hallókészüléke. De most fenekestül fel van fordulva a világ a körülöttem, a jó értelemben. Megkaptam azt, ami után oly rég óta epekedek: a hallókészülékemet! Amint meghallottam édesanyám hangját, könnyek gördültek le az arcomon. Leírhatatlan érzés rengeteg évnyi abszolút csönd után hallani! Most már tudom milyen az, ha kaotikus és zsibongó az iskola, tudom milyen a természet hangja, hallom a macska nyávogását, a kutya ugatását, lélegzetvételeimet, a léptem zaját. Mások nem értik, mi ezeken olyan nagyon nagy dolog. Ők már megszokták, nekik ez mindennapos. Az egész hétvégéimet zene hallgatásával töltöm Thalia társaságában, aki pont annyira örül a hallásomnak, mint én. Kimentünk egy parkba, leültünk egy padra és egyszerűen csak hallgatóztunk.

- Hallod ezt? – kérdi Thalia selymes hangján.

- Mit? – nézek rá értetlenül.

- A csendet. Ezt a természetes csendet.

- Igen. Bele tudnék feledkezni.