Belefeledkezve a csendbe

2.

hanyagság /léhaság/tétlenség 

 2. Noah Grey

Imádok zenét hallgatni, amióta csak az eszemet tudom. Bár évről évre más lesz az ízlésem, néha nosztalgiázok és belehallgatok pár régi kedvenc számba. Vannak azok a bizonyos „örök kedvencek", amiket soha nem törlök le a telefonomról.

- Téged mindig fejhallgatóval látni. Bárhol is meglátlak, az a valami ott van a fejeden. Ne érts félre, én is szeretek zenét hallgatni, -mint mindenki más- de ez nem túlzás egy picit?

- Ne aggódj, pont az ilyenek miatt zárom ki a külvilágot. – szólok vissza legjobb haveromnak.

- De haver, ha velem vagy, legalább akkor vedd már le! – könyörög nekem. Igaza van, ő az egyetlen ember, aki kitartó volt és csak azért is a barátom akart lenni. Nem adta fel két nap után az unszolásomat, és rávett, hogy hozzászóljak. Sikerült neki kivívnia a figyelmemet és tiszteletemet.

- Oké, igyekszem nem zenét hallgatni, ha veled vagyok. – válaszolok robot hangon, mint mikor mindenki az anyját nyugtatja, hogy nem lesz semmi baj, ha ma este elmegy bulizni.

- Köszönöm. – mondja fennhordott orral, mint valami arisztokrata, én meg csak forgatom a szemem sóhajjal kísérve.

- De most komolyan, még akkor is be lesz dugva a füled azzal az izével, ha csajjal leszel? –viccelődik, és meg csak bele boxolok a felkarjába egy szitokszó kíséretében.

- Egyébként most hétvégén utazunk a szüleimmel, már rég nem kirándultunk a hegyekben. És szombatra még napsütést is jósoltak. Esetleg van kedved...?

- Pff..Én és a hegyek! Két külön műfaj, tesó.

...

Általános iskolásan még jártam zeneiskolába, csellózni tanultam. Tehetséges voltam, rengeteg díjat nyertem versenyeken. De aztán jött a középiskola, és a cselló szóba se jöhetett. Egyrészt nem fért volna bele az időmbe, a zsúfolt iskolahétbe, a mindennapos dolgozatokra való felkészülés mellett elképzelhetetlenné vált számomra a zeneművelés. Másrészt nem biztos, hogy be tudtam volna illeszkedni művész gyerekként a sznob iskolaközösségbe. Így hát inkább csak hallgattam a zenét, de nem feltétlenül azt, amit úgy nagyjából az egész világ.

...

Apa ül a volánnál, anya mellette, áradozik a mai nap időjárási csodáján. Szinte extázisba van esve a tavasz első langyos, cirógató napsugaraitól. Apa morog, hogy hagyja abba az áriázást, mert nem hallja így a navigátort. Én meg csak bambulok ki az ablakon, és hallgatom az „Utazós" lejátszási listámat. Belemerülök a ritmusba és a különböző zenei effektek egyvelegébe. Hol egy nyugalmas, hol egy felpörgető szám jön egymás után.

A szívem már a zene ütemére lüktet, mikor egyszer csak azt érzem, hogy az autó... repül. Repül egy másodpercig, a biztonsági öv és a légzsák teszi a dolgát, majd fejjel lefelé találom látni a világot. Tulajdonképpen nem a világ fordult fel fenekestül. Csak az autó volt olyan kedvében, hogy hanyatt dobja magát.

Minden elcsendesül és elsötétül. Csend van.

...

Csend van. Nem hallok semmit. Nem tudom hol vagyok, biztos nem otthon. Kinyitom a szemem, és kórházi függönyöket látok magam körül, majd egy azt elhúzó doktort s nővért.

Ezek most beszélnek hozzám? Úgy tűnik, ugyan is jár a szájuk. Akkor mégis miért nem hallom őket?! Megsüketültem volna? Az lehetetlen. Biztos csak valamivel be van tömítve a fülem. De ha még csak be is lenne dugva, tompa hangokat akkor is hallanék. Érzem, hogy baj van.

A nővér látja rajtam az aggodalmat, ezért előkeres egy szekrényből egy jegyzettömböt és elém tartja azt , amin írásban felvázolja a történteket és a diagnózist, miszerint a baleset során megsérült a fejem, és ennek következtében elvesztettem a hallásom. Teljesen lesokkoltam. Mire megyek én hallás nélkül? Muszáj lesz megtanulnom a jelbeszédet. A körülöttem élőknek is, ha kommunikálni akarnának velem. Te jó ég... Lehetetlen ezt felfogni.

Az ápolónő kérdőn néz rám, gondolom a válaszomat várja, vagy akármit, ami reakciónak számít a sokkon kívül.

„A szüleim hogy vannak? Mikor mehetek haza? Hamarosan újra hallani fogok, ugye? " – írom a papírra. A nő sajnálkozva ír. Ez nem jó jel.

„ Jól vannak. Holnap. Nem." –csak ennyi ált a kérdéseim alá írva.

...

A balesetről értesült az egész iskola. Hirtelen mindenki kedves és sajnálkozik. Pedig számukra nem változott semmi, ugyan úgy nem hallom őket. A haverom, George is nagyon sajnálja, hogy ez történt velem, és szívesen tanulná velem együtt a jelnyelvet. – Még papírra írva kommunikálunk. Mindenkivel, aki csak szóba állna velem.

Annyira feleslegesen teszik ezt, engem ne sajnáljanak! Ugyan úgy kéne viselkedniük velem, mint múlt héten. Könyörgöm, álljatok le ezekkel az eltorzult, szánó fejekkel! Ne veregessétek a vállam! Mintha azzal minden jóra fordulna... Mi a fenének mentünk el aznap otthonról? Most kivételesen igazán elhallgatgatnám zene helyett az iskolaudvar és folyosók zaját, az autók moraját, a madarak csicsergését és a falevelek susogó hangját, amikor beléjük kap a szél, mindent, ami természetes.

Mérhetetlenül nyomorultan érzem magam. Szóval így érzi magát az, aki nem becsüli meg azt, ami másnak nem adatik meg. Meg kell mondjam, eléggé bosszantó ezt érezni. De legalább még jobban át tudom érezni szegény siket emberek helyzetét. – legyünk hát pozitívak!

Késő délután narancssárga fényárban úszik a táj. A felhők aranysárgák, és csak egy-egy fészkébe igyekvő madár sziluettje zavar bele a képbe. Egy egyébként aktív életvilágú erdőnek a szélén ücsörögve már csak a látvány maradt számomra. Lehunyom szemem, a nap fénye még óvatosan átvilágít a szemhéjamon. Lehunyt szemmel próbálok egy, csak egy hangot meghallani, de nem megy. Így hát csak lehunyt szemmel a naplementében belefeledkezek a csendbe.