Ugorjunk most egy kicsit a jelenbe...
Ugye már 2éve hogy nincs semmi köztünk és már nem igen beszélgetünk se :/
Igazából már úgy érzem, hogy nem táplálok iránta érzelmeket, bár lehet, hogy csak ezt akarom magammal elhitetni...
Csak akkor miért van az, hogy néha még mindig vele álmodok??!
Két év alatt csak elkéne már engednem és fogadnom hogy már nincs többé köztünk semmi!
És mégis, néha azon kapom magam, hogy rajta jár az eszem!
Pedig már hányszor, de hányszor próbáltam túllépni rajta! De mindig ugyanott kötök ki: egyszerűen hiányzik.
Ennyire ragaszkodó lennék? Vagy csak ő ennyire különleges??
Talán az is lehet, hogy ő egy soha be nem gyógyuló seb...
Mert ugyebár nem érzem, azt hogy szerelmes lennék belé.
Jó, nem tagadom, hogy amikor megtudtam hogy melyik napokon jár haza busszal, akkor azokon a napokon általában egy kicsit jobban siettem "haza".
Meg az is igaz, hogy amikor meglátom a buszmegállóban, akkor a hasam hirtelen begörcsöl és több ezer gondolat fut át az agyamon, hogy köszönjek-e neki vagy ne? Esetleg öleljem meg vagy csináljak úgy mintha nem is láttam volna? Netalán ugorjak a hátára mint a régi szép időkben és nyomjak egy cuppanóst az arcára??
De aztán végül minden mást csinálok, utána meg otthon bánom, hogy nem tettem meg ezt vagy azt ><.
De az egyik kedvencem amikor nem válaszol.
GYŰLÖLÖM amikor ezt csinálja! Nem mintha nagyon tudnánk bármiről is beszélni, de nekem szükségem van rá! Felölem arról is beszélhetnénk, hogy vajon mennyi hangya hal meg naponta...vagy hogy a varjú miért károg!
Ahhw! Igazából nem értem magamat...
Csak tovább kéne lépnem és elengednem, ennyi. *Hah, sok sikert!*
Tényleg nem tudom, miért nem megy....
Ráadásul tudom, hogy ő pedig kurvára nem kíváncsi rám :c
أنت تقرأ
Love in the rain (True story)
عشوائيElmesélem nektek, hogy miként lett szerelmes egy heteró lány egy másik heteró lányba és végül, hogyan baszta el az élete nagy szerelmét. Igen...ez az én életem...
