Love in the rain (True story)

#Hate myself

Most így belegondoltam, hogy eddig, ha valakinek elmeséltem a történetünket, valahogy sikerült mindig úgy beállítanom a helyzetet, hogy azt mondják:
,,Felejtsd el! Csak szórakozott veled!"
,,Egy szemét dög"
,,Hagyjad és lépj tovább! Nem érdemelt meg!"

Meg ilyesmik. Közben pedig pont az ellenkezője.

ÉN voltam az aki szórakozott vele.
ÉN nem érdemeltem meg őt.
ÉN bántottam őt.
ÉN tettem tönkre az életét.

Mindig csak arról nyavajgok, hogy nekem ez mennyire fájt, hogy mennyire rosszul esett, hogy mennyire megbántott stb...

De közben nem beszélek arról, hogy én miket műveltem vele.
Jajj elintézem egy bocsánat kéréssel és ennyi. Nem. Ezt nem lehet elintézni egy: Sajnálom amiért megbántottalak és elbasztam-mal.
Ezt még én se bocsájtottam meg sajátmagamnak, nemhogy ő nekem!

Igen, egy önző fasz vagyok, aki csak a saját érzéseiről tud beszélni, és magasról teszik a másik érzelmeire.

Egy csomószor írtam a hosszabbnál hosszabb regényeket arról, hogy ÉN mit érzek, de sose kérdeztem, hogy ő mit érez.
Nem kértem, hogy meséljen magáról, a családjáról, az életéről, az álmairól és terveiről.

De ez megmaradt:
,,Amíg nem ismertelek, nem tudtam, hogy mi az igazi boldogság."

Az lehet...de az tény, hogy én mutattam meg azt is, hogy milyen az igazi fájdalom.

Azonban...még most sem tudom, hogy mit is érzel igazából?
Mit vársz el tőlem?

Tudod elmondhatnád, hogy mit éreztél akkor és mit érzel most.

Mit éreztél amikor eldobtalak, mint egy rongyot és mit éreztél akkor, amikor csak mi ketten voltunk?

Mit érzel most?

Sose mondtam, de mindig is féltékeny voltam a körülötted levő emberekre. Mert ők ott lehetnek melletted én pedig nem.

Vicces, de akkor is féltékeny lettem, amikor arról beszéltél, hogy milyen jól néz ki egy színész vagy egy énekes. Akkor úgy éreztem, hogy én csak egy senki vagyok.

Meg amikor arról beszéltél, hogy a csapatodban is jó csajok vannak... Akkor értettem meg, hogy te bármikor  tudnál találni nálam ezerszer jobb lányt még ha ezt nem is tudod vagy hiszed el...
És tudom, hogy akkor már semmi közünk nem volt egymáshoz, de még most is szarul érint, ha arról beszélsz hogy milyen cuki lányt láttál.

Emlékszel? Még Emmára is féltékeny lettem, amikor láttam, hogy milyen jól elvagytok és nevettek. Már akkor tudtam, hogy bármikor le tudnál cserélni.

És megint itt tartunk! Rólam van szó nem pedig rólad!
Bár mit is mondhatnék amikor nem is ismerlek?
Én csak a régi Jázminra emlékszem, de azóta már megváltozhattál.

Annyira könnyű azt mondani, hogy Lépj tovább! Felejtsd el!
De megtenni annál nehezebb.

Mennyi is? Márvagy 2 és fél év? Annyi szerintem már van.
Akkoribban azt hittem, hogy milyen könnyű lesz.

Bezzeg a volt osztálytársam mikyen könnyen beszél rólad! Még múltkor mondta, hogy látott téged suliba menni. Hát én azt hittem, hogy ott pusztulok el, amiért nem láthattalak...

Komolyan....annyira gáz vagyok, amiért még mindig utánad síránkozok!
Már annyiszor elmondtad, hogy nem akarsz tőlem SEMMIT, de én ezt nem tudom felfogni.
Tudod...próbáltam tovább lépni, de nem ment. Mindenkiben téged kereslek.

Utálom magam...
Gyűlölöm, hogy gyenge vagyok,

Gyűlölöm, hogy még most se fogom fel, hogy te nem szeretsz többé,

Gyűlölöm, hogy te már túl vagy rajtam!

Utálom ezt az érzést...ezt a tehetetlenséget,

Utálom, hogy sose mondtam el neked szemtől szembe, hogy mit érzek,

Utállak amiért itt hagytál...
De...de közben szeretlek, mert megmutattad, hogy milyen amikor igazán szeretik az embert..

Annyiszor mondhatnám és bizonygathatnám, hogy továbblépek és elfelejtlek, de akkor hazudnék.

Egész éjjel írhatnám ezt, mert annyi mondandóm van, de ezzel búcsúzok:

Még most is meg akarlak csókolni.

Csak egyetlen egyszer szeretném megízlelni azokat a puha ajkakat...