I hurt you, but i love you

7. fejezet

Lehull a lepel

Jungkook pov

A tegnapi kiakadása óta, nem is találkoztam Jiminnel. Bár szombat van, már korán reggel elhúzott valahová. Legalábbis nekem tíz előtt még korán van. Épp egy zombinak robbantom le a fejét, amikor anyám belép a nappaliba.

- Jungkook kicsim, ne csak ezzel a butasággal játssz egész nap, inkább segíts! - nem tetszésemet kifejezve egy nyögés hagyja el a számat. Nagy nehezen felülök és kilépek a játékból, átkapcsolom a tv-t valami tűrhető műsorra. Anya leteszi a földre a tiszta ruhákkal teli edényt. Nagy sóhajjal leül mellém a kanapéra, a háta mögé teszek egy párnát, hogy kényelmesebb legyen neki. Már lassan másfél hónapja lakunk együtt a Park családdal, szóval anya az ötödik hónapban jár, de már eléggé megnőtt a hasa és gyakran mondogatja, hogy bárcsak túl lenne a szülésen.

- Köszönöm. - dől hátra hálásan és öntudatlanul végigsimít a pocakján. Rámosolygok és hajtogatni kezdem a ruhákat. Mivel Jimin nincs itt, így nem tudom rásózni a feladatot, nekem kell megcsinálnom. Ja, ha már itt tartunk. Anyám felé fordulok, igyekszem közömbösnek tűnni.

- Hol van Jimin? - valami átsuhan az arcán, de gyorsan összeszedi magát és megvonja a vállát.

- Nem tudom. Biztosan a barátaival van. - na persze, azon a kis nyomin kívül nincsenek barátai, ezt mindenki tudja. Miért hazudik nekem?

- Ja, oké.

Végül délután jön haza, karikák vannak a szeme alatt és elég megviselt. Az apja komor arccal megveregeti a vállát, Jimin kényszeredetten rámosolyog. Na jó, most már meg kell tudnom mi folyik itt. Hetek óta ez a sötét hangulat uralkodik a házban. Ha depresszióba akarnék esni egész nap az elsötétített szobámban feküdnék és az élet értelmén gondolkodnék, de ehhez semmi kedvem és másokon sem szeretném ezt a búval baszott hangulatot látni. Másnap korán kelek, a tervem az, hogy követem drága leendő mostohatestvérem, hátha megtudok valamit. Természetesen aznap nem megy sehová, ilyen az én szerencsém. Ez a srác már a sírba visz, minden egyes nappal csak még jobban kikészít idegileg. Hétfő van, úgy tudom ma hat órája lesz, nekem viszont el kell lógnom a hetedikről, ha rá akarok jönni hová tűnik mindig.

- Föld hívja Kookot. - lengeti meg előttem a kezét Hoseok. Megsemmisítő pillantással nézek rá.

- Mi van?

- Azt kérdeztem hogyan akarsz majd érettségizni, ha mindig Parkkal iratod a házijaidat és nem tanulsz a dogákra. - felhúzott szemöldökkel nézek rá. Ezt komolyan kimondta vagy képzelődtem? Meglepett arckifejezésem láttán idétlenül elvigyorodik és belebokszol a karomba. - Csak szívatlak. Szerinted Nam miért bambul annyit mostanában? Plusz nektek is feltűnt, hogy egy csomószor szó nélkül eltűnik? Ma sem jött be. - körülnézek. Tényleg csak Yoongi és Hoseok áll előttem. Eddig fel sem tűnt, annyira arra a stréberre koncentráltam. - Ja egyébként te is folyton elbambulsz. Mi van szerelmes vagy?

- Seggfej, dehogy vagyok az! - lököm arrébb. Nincs nekem időm ilyesmire és egyik kikent, nyomulós csaj sem érdekel a suliban, sőt máshol sem. Ami azt illeti van valami amiről egyikük sem tud és még jó darabig nem is akarom, hogy tudjanak róla. Egyedül anyának mondtam el. A csajok egyáltalán nem jönnek be, szóval mondhatjuk, hogy meleg vagyok. Igen, ez van a srácokra bukom. Még nem vagyok kész rá, hogy felvállaljam. Többször is jártam lányokkal, csakhogy senki se jöjjön rá az igazságra. Eddig két pasim volt, szerencsére egyiküknek sem járt el a szája rólam. A hatodik óra után végigrohanok a folyosókon, hogy időben odaérjek Jiminhez és követni tudjam. Amint kilép a teremből már rá is tapadok, mintha csak az árnyéka lennék. Nézem ahogy elköszön a nyomi haverjától és lekanyarodik pont a házunkkal ellenkező irányba. Lehet, annyira stréber, hogy a könyvtárba megy tanulni. Bár azt hiszem a könyvtár sem ebben az irányban van. Egyre jobban mardos a kíváncsiság. Igyekszem elvegyülni a tömegben, de azért szem elől sem akarom veszíteni, ezért közelebb megyek hozzá. Egyszer majdnem lebukom, amikor hirtelen megfordul és bemegy egy boltba, ami kívülről elég kicsinek tűnik, szóval ide inkább nem követem, mert tuti lebuknék. Pár perc múlva ki is jön egy kis csomaggal és folytatta az útját. Úgy negyed óra után megáll és mintha hezitálna merre menjen. Csak nem eltévedt? Nem látok a közelben semmi számomra érdekes épületet. Találkozik valakivel? Egek, a végén még kiderül, hogy vannak barátai. Mivel egy parkolóban vagyunk épp egy kocsi mögött rejtőzködöm, kezd zsibbadni a lábam, de szerencsére nem bámészkodik tovább. Értetlenül figyelem, ahogy belép a kórház kapuján. Ezért titkolóztak ennyire? Jimin beteg? Értelmet nyerne miért néz ki olyan nyúzottan mostanában. Egy beteg srácot veretek agyon a suliban? A francba! Bűntudat terjed szét a mellkasomban, arcomat a kezembe temetem és megrázom a fejem. Nem, ilyen nincs! Vajon mi lehet a baja? Biztosan komoly, ha mindenki olyan gyászos hangulatban van, de anya miért nem mondta el nekem? Sokkos állapotban sétálok haza. Valahogy el kell intéznem, hogy Chinhwa leszálljon a srácról. Talán ha keresek helyette egy másik balféket, aki megírja a háziját, meg a dogáit... Vagy írom én. Áh kit hülyítek, én is szar tanuló vagyok, valakit mindenképpen be kell szerveznem.

Jimin pov

- Hoztam neked valamit. - mosolygok az anyámra, aki még a szokásosnál is fehérebbnek tűnik ma. Az arca szörnyen be van esve és látszik rajta, hogy nagyon fáradt, de azért elmosolyodik és kíváncsian nézi a kezemben lévő zacskót.

- Igazán? Mutasd gyorsan!

- Csukd be a szemed! - felsóhajt és lassan becsukja a szemét. Kiveszem a zacskóból a kis üveget és összezárom a kezem, hogy ne látszódjon mi az. - Oké, kinyithatod. - elé tartom a kezem és kinyitom a tenyerem. Anya arcán széles mosoly jelenik meg.

- Ez a kedvenc színem. - kezébe fogja a csillámos, vörös körömlakkos üveget és várakozva elém tartja a kezét. - Remélem tudsz festeni.

- Ó meg fogsz lepődni. Rajzból is ötös vagyok. - vigyorgok rá és lecsavarom az üveg tetejét, majd rendkívül óvatosan festeni kezdem a körmét.

- És hogy van a családod? Szót fogadsz az apádnak, igaz?

- Ők nem a családom és igen szót fogadok neki, de nem vagyok már gyerek, nem mondhatja meg folyton mit csináljak. - például nem kérheti tőlem, hogy kedveljem Jungkookot, sem azt hogy Seoyeont az anyámnak szólítsam. Nem fogok úgy tenni mintha egy boldog kis család lennénk.

- Jimin ki kell jönnöd velük, már ők a családod. Az a nő... - a kezem megáll munka közben, anya szemébe nézek. - Azt szeretném, ha gondoskodna rólad, mert én már...

- Elég! Nincs szükségem a gondoskodására, tudok vigyázni magamra. - jelentem ki és tudomást sem véve az anyám legutóbbi kijelentéséről folytatom a festést. Egyikünk sem szól, amikor kész vagyok rámosolygok. - Kész is van. Gyönyörű vagy.

Halványan elmosolyodik, majd elhúzza a kezét és államra fogva kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Próbálom legyűrni a gombócot a torkomban. Erősnek kell maradnom miatta.

- Fiam, muszáj beszélnünk erről. Nem tehetünk úgy mintha nem következne be. Meg kell értened! Én már nem leszek itt sokáig és azzal a tudattal akarok távozni, hogy jó kezekben vagy és egy szerető család vigyáz rád. - égni kezd a szemem, nem nézek anyám szemébe. - Ígérd meg, hogy... - hirtelen kapkodni kezdi a levegőt. - hogy szót fogadsz nekik! - köhögve fejezi be a mondatot, alig kap levegőt. Gyorsan felállok és segítek neki teljesen felülni. Egyre jobban köhög, a takarón egy vörös folt jelenik meg. Az ágy melletti gép pedig pittyegni kezd. Könnyes szemmel kifutok a szobából.

- Segítség! Valaki segítsen! - minden olyan gyorsan történik. Nővérek futnak be a szobába, majd az orvos is megérkezik.

- Nem lélegzik, megállt a szíve. - jelenti ki az egyik nővér.

- Hozzák a defibrillátort! - mondja a doktor. Fekete pontok táncolnak a szemem előtt, minden elhomályosodik, de még látom ahogy próbálják újraéleszteni, aztán valaki kikísér a szobából. A váróban találom magam, nem tudom mennyi idő telik el. Senki nem mond semmit. Az apró láncszemekből álló ezüstkarkötőt piszkálom, amit még tőle kaptam a tizennyolcadik születésnapomra.

- Jimin. - felemelem a fejem Mrs. Cha, az egyik nővér áll előttem, az arca semmi jót nem ígér. Nem akarom hallani, megrázom a fejem. A térdemre támaszkodom és arcomat a kezembe temetem. Tudom mit fog mondani, sírni kezdek. Mrs. Cha a hátamat simogatja. - Sajnálom drágám, az orvos próbálta újraéleszteni, de már nem tudta megmenteni.

Sajnálom, hogy pont most hoztam ilyen szomorú részt, de ezt már régóta meg akartam írni. Próbálok majd vidámabb fejezeteket is hozni. Köszönöm, hogy elolvastátok és kellemes ünnepeket mindenkinek.