Megtörhetetlen

Tizenharmadik

Nem tudom hány óra lehetett mikor szemeim kipattantak.

- NEM! - hallottam ismét a kétségbeesett kiáltást, ami kizökkentett nyugalmas álmomból. Kezemet sajgó fejemhez kaptam és úgy néztem szét, hol is vagyok.

- Kérem ne.. - könyörgött elfúló hangon mellettem Alex. Percek kellettek mire felfogtam hogy kerültem ide, s hogy Alex-nek valószínűleg rémálma van.

- Alex. - simítottam végig vergődő testén, miközben kétségbeesetten szólongattam. - Alex csak álmodsz! Ébredj fel! - beszéltem hangosabban és éreztem hogy szemeim könnyekkel telnek meg látványától. Hirtelen, zöld íriszei kipattantak és hatalmas lendülettel ült fel ágyán. Arcát tenyereibe temette és próbált egyenletesen lélegezni.

- Alex.. - ejtettem ki halkan nevét és lassan közelebb másztam hozzá, nehogy megijesszem.

- Amelia? - fordult felém értetlenül, s szinte láttam ahogy próbálja felidézni miként kerültem az ágyába.

- Itt vagyok. - motyogtam, miközben arcát fürkésztem. Halványan elmosolyodott, és fejével biccentett, hogy menjek közelebb. Amint elért, megragadta derekamat, az ölébe vont és karjait szorosan körém fonta. - Minden rendben Alex? - kérdeztem ölében ülve, miközben lassan, nyugtatásképpen mellkasát simogattam.

- Semmi gáz. - beszélt halkan, majd kiemelt az öléből és visszadőlt az ágyba. - Bocs, hogy felkeltettelek. - mondta hidegen és oldalára fordult, nekem hátat fordítva.

Miután észhez tértem, és rájöttem, hogy egyenletes szuszogásán kívül mást nem fog már hallatni, fogtam magam és kikecmeregtem meleg ágyából. Még egy utolsó pillantást vetettem rá az ajtóból, majd lenyomtam a kilincset és magam mögött hagytam. Kizárólag magamat tudom okolni bántó természete miatt. Hisz én vagyok aki folyton bedől neki, és én vagyok aki egyetlen kedves gesztusába beleképzel dolgokat. Alex nem olyan mint amilyennek ilyenkor gondolom. Alex mindig ugyan az az idegesítő, beképzelt idióta marad, akit Jesy szobájából ismerek. 

Reggel korán ébredtem, de hosszú percekig mozdulni sem volt erőm, csak hátamon feküdve bámultam a plafont. Soha többet nem iszom alkoholt.

Alex Davis

Hogy én mennyire utálok másnapos lenni! Azonban teljes mértékben megéri, bárki mondhat akármit. Nem sok minden maradt meg a tegnapi buliból, onnantól kezdve, hogy Amelia beadta a derekát és együtt vodkáztunk. Remélem nem csináltam semmi baromságot. Eléggé összezavart jelenléte a szobámba éjszaka, de aztán beugrott, hogy miután hazakeveredtünk én vettem rá, hogy maradjon velem. De, hogy minek azt nem értem. Bírom Miát, ami azt illeti talán jobban mint bármely lányt a társaságomból, de nem feküdnék le vele, vagy ilyesmi. Még nem. Olyan ártatlannak és törékenynek tűnik, annak ellenére, hogy keménynek próbálja mutatni magát. Viszont azon leszek, hogy teljes mértékben elnyerjem bizalmát, és talán lehetnénk barátok. Ameddig kibírom, hogy ne fektessem meg. Azt hiszem, ha ez megtörténne nem akarna a barátom lenni.

Hulla fáradtan, kómásan ballagtam le a lépcsőn, hogy keressek valami fájdalomcsillapítót.

- Aleeex! - kiáltott fel Lisa az ebédlőasztalnál ülve, mikor meglátott. A hirtelen jött nagy hangra én, és a tűzhely mellett ácsorgó Amelia is a fejéhez kapta kezét. Tehát ő sincs jobban.

- Csendesebben Lisa! - szóltam rá orrnyergemet masszírozva, azonban ez őt egy percre sem zökkentette ki, fecsegett tovább.

- Gyere ebédelj velünk. - ugrált tovább a széken. Ebédelni? Mennyit aludtam?

- Bocs, innen átveszem őket. - léptem Mia mellé, aki szorgosan készítette az ebédet. Annak ellenére, hogy a hétvégéi szabadok, eddig nem sokat tapasztalhatott belőle. Hétvégente nekem és Ash-nek kellene vigyázni a lányokra. Többnyire nekem, mivel Ash Németországban él.

- Mindegy. Csak jövőhéttől dolgozom. - mondta halkan, a felforrt vizet bámulva, amibe nem sokkal később beleöntött egy csomag tésztát.

- Mi az hogy dolgozol? - néztem rá értetlenül.

- A Starban kaptam állást. Hétvégékre. - mondta vállrándítva, majd a lányokhoz fordult. - Narancs vagy alma? - kérdezte kedvesen mosolyogva tőlük, gondolom az üdítőkre célozva. Várjunk csak. Mit mondott az előbb?

- Alma!

- Narancs! - kiáltották lányok, mire Amelia mind a kettőjüknek kitöltötte amit kértek.

- Minek mész a Starba? - kérdeztem szemöldökráncolva.

- Dolgozni. - vágta rá az egyértelmű választ, de továbbra sem nézett rám.

- Minek? Ugye nem akarod a lányokat magukra hagyni?

- Elég álszent a kérdés, miután nem én vagyok a családjuk! - kiáltotta haragosan, a fakanalat ledobva a pultra. Nocsak, másnaposan elég morcos. - Ezért nem vonhatsz kérdőre Alex! Nem mindegy neked mit csinálok hétvégente?

- Ameddig nem jársz az én baráti társaságomba de. Valóban leszarom mit csinálsz. - beszéltem elborult aggyal, holott nem így gondoltam. Reméltem, hogy a múlt éjszaka után több időt fogunk együtt tölteni. Remélem nem voltam vele a megszokottnál is bunkóbb.

- Nevetséges vagy Alex. - nevetett fel és végre rám emelte gyönyörű szép íriszeit. - Nem te mondod meg, hogy kikkel barátkozhatok.

- De igenis megmondhatom! - mondtam gúnyos mosolyra húzva ajkaimat. - Ha pedig nem teszed amit mondok, könnyen elintézhetem, hogy anyám kidobjon az utcára.

- Talán még jobb is lenne. Hazamehetnék Amerikába, ahol minden sokkal könnyebb volt.. - motyogta alig hallhatóan, maga elé meredve. Ó ne! Mit mondtam? Nem is akarom hogy elmenjen, de ezek szerint ő menne.

- Honvágyad van? - kérdeztem ellágyulva.

- Zakkant vagy. Komolyan mondom, valami nincs rendjén ott bent. - bökött a fakanállal a fejem felé. Feltörő nevetésem köhögéssel próbáltam leplezni.  - Ne aggódj nem fogok a rémálmaidról beszélni a barátaidnak, ha ettől tartasz. - nézett ismét szemeimbe, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Olyan pontot érintett amiről nem szívesen beszélek, sőt, senki nem tud róla. Vagyis Amelia-t leszámítva. Nem szóltam semmit, hátat fordítottam neki és az eddig csendben hallgató ikrek mellé telepedtem. Lisa bátorítóan rám mosolygott és közelebb mászott hozzám, hogy aztán az asztalra könyökölve, mint aki valami bizalmas információt kíván megosztani várjon. Közelebb hajoltam apró termetéhez, amit egy bólintással nyugtázott. Tehát erre várt.

- Mondjad Törpe. - beszéltem halkan.

- Legyél kedves vele. - mondta fejét oldalra billentve. - Mikor haragszom Arthur-ra ő mindig kedves dolgokat mond nekem és annyira már nem is vagyok rá dühös - hablatyolt ujjaival mutogatva. Elmosolyodtam tanácsán, majd hirtelen az ölembe kaptam és ölelgetni kezdtem.

- Jajj Alex, ez csikiz! - sikított fel mikor göndör fürtjeim arcát csiklandozták, ahogy közelebb hajoltam hozzá, hogy puszit adhassak puha bőrére.

Emlékszem régen mennyit nyúztam az ikreket vagy akár Tommyt. Ők voltak a szemem fényei, örökké csak a karjaimba akartam tartani őket. Volt, hogy játékosan birkóztunk, vagy egyszerűen csak magamhoz szorongattam apró kis testüket, míg ők édesen kacarásztak. Persze még most is imádom őket, de mióta elvesztettem egyetlen öcsémet teljesen megváltoztam és magamba fordultam. Képtelen voltam tovább játszani a lányokkal. Annak idején, mikor Ash Németországba költözött az egyetem miatt a három kis gyerek velem maradt, hiszen szüleink már akkor is a munkának éltek. Annyi kivétellel, hogy akkor még legalább köszönő viszonyban voltam velük, amíg el nem csesztem mindent...

______________________________________
Sziasztok. Íme az új rész, remélem tetszeni fog! Kommenteljetek és csillagozzatok, nagyon sokat jelent nekem! Jó olvasást!:)