Megtörhetetlen

Harminchatodik

3…2…1…harc!

- Szóval elköltözöl, hah?! - tért azonnal a lényegre, miután szobájának zárt ajtaja mögött voltunk mindketten. És csak ketten. Tekintete nem árult el semmit. Nem volt dühös, sem szomorú. Inkább sértettség, s talán a gúny volt kivehető szavainak megformálásából és mondatának hangsúlyából.

- Na és?

- Na és? - kérdezett vissza, kiguvadt szemekkel, mintha nem értette volna teljesen tisztán, mit mondtam neki. Bár ne is hallotta volna. Komolyan, normális emberek módjára el szerettem volna neki magyarázni mit gondolok erről, erre mit vágok a fejéhez? Na és? Bár én tényleg így gondoltam. Mit számít, ha elköltözök?

- Mármint..nem..nem úgy értem. – hebegtem közelebb sétálva hozzá. Miután becsukta az ajtót le is cövekelt előtte, nem mozdult semerre, de tekintetét egy pillanatra sem emelte le rólam.

- Hát hogy értetted Elizabeth? – keresztezte karjait mellkasa előtt, szavait egyre gunysorosabban ejtve. Hátrahőköltem nevem hallatán, amit mindenki használ. Mindenki, kivéve őt. Nevetségesen viselkedett. És ezt legszívesebben a képébe is vágtam volna. Én csak neki, nekünk szeretnék jót azzal, ha elköltözök. Ki hallott már olyan kapcsolatról, ahol előbb összeköltöztek, majd összejöttek? – Szóval? – kérdezte szigorúan, de arcáról egyedül a sértettséget lehetett leolvasni. Már tisztán látszott, mennyire megsértettem őt és az ő büszkeségét ezzel. Kedvem támadt nevetni. – Mi ütött beléd? Még ki is nevetsz?

- Ne haragudj. – vigyorogtam rá, de ez arca komolyságán mit sem változtatott. Talán a sértettség mellett kiült rá némi értetlenség is, de ezt leszámítva tényleg nem változott.  – Alex! – emeltem fel mutatóujjam, csendre intve őt, mikor már nyitotta száját… talán hogy finoman elküldhessen egy melegebb éghajlatra engem. – Csak hallgass meg.

Szemöldöke magasba szökött, mikor érzékelte, hogy most én irányítok. Hátat fordítottam a srácnak, aki úgy viselkedett, mint egy sértett óvódás, majd ágyáig meneteltem, és lehuppantam rá. Lábaimat keresztbe fontam, kezeimet összekulcsoltam térdemen és úgy meredtem rá. Látni lehetett, ahogy mérlegel magában. Meghallgasson, s fogja vissza magát, vagy hagyja, hogy ismét elveszítse a fejét és meggondolatlanul sületlenségeket vágjon az enyémhez.

- Hallgatlak. – sóhajtotta ki az egyetlen szót, amit ebben a percben vártam tőle. Halovány mosoly ült ki arcomra, majd megköszörültem torkom. Ő ezt egy egyszerű szemforgatással nyugtázta.

- Örülök, hogy a kapcsolatunk egyre jobb…

- Látszik.

- Hallgass már, vagy el se mondom! – játszottam ezúttal én a sértődöttet. – Olyan vagy mint egy hisztis kisgyerek. – dönnyögtem az orrom alatt.

- Hisztis kisgyerek? Te tudod a legjobban Mia, milyen nehéz volt közel engedni magamhoz valakit! Egyedül neked mondtam el, te pedig ezt kihasználtad! – vágta a fejemhez, hangerejét jelentősen megemelve. – Megvártad, míg fontos leszel nekem, hogy aztán leléphess..

Fontos vagyok neki. A szívem a torkomban dobogott. Egy percig sem gondoltam, hogy az egyszerű, büszkeségének megsértésén felül, ő valójában így érez. Hirtelen megszólalni se voltam képes, de tudtam, ha most csendben maradok, akkor a fal ismét felépül Alex előtt, amit eddig szorgosan bontogattam. Nem akarom újra átélni a folyotnos ócsárolást, amit azért tesz, hogy ne kerüljek közel hozzá. Főleg miután elismerte, hogy fontos vagyok neki.

- Nem erről van szó, Alex. Ezt te is tudod. – mondtam higgadtan. Nem tenne jót a beszélgetés végkimetelének, ha én is elkezdenék kiabálni.