A sorsom-bizos vagyok benne-megbüntet vakamiért. Csak nem tudom, miért. Pont azzal a személyjel kellett találkoznom, akivel a legkevésbé akartam. Hogy miért? Még nem álltam készen rá. Hogy miért? (Ez kezd kissé átmenni mutans Fluimucil-reklámba ahol de helyett hogy-ot mondanak.) Még évekkel ezelőtt történt...
Akkoriban nagyon szerettem az erdőket-még most is szeretem. Sokszor kiszöktem oda, ha valami problémát éreztem. Csak ültem ott, egy fán vagy faágon, esetleg kövön vagy egy réten a füvön, és végiggondoltam a hibát, azt a dolgot, ami nem volt rendjén. Ez a kis ,,meditáció" sokat segített.
Egyszer viszont megzavartak ,,pihenésemen". Poe volt az, aki ugyancsak menedéket keresett. Elkezdtünk beszélgetni. Meglepően sokat meséltünk magukról a másiknak, így nem is lepődtünk meg annyira, hogy besötétedett. Aztán úgy két hónapja, mikor Poe először volt az Első Rendnél fogoly, amikor mostohatestvérem egy droidról vallatta, minden titkomat elmodta. Úgy, hogy az egész Első Rend tudja. Tudom, valószínűleg nem önszántából tette, de akkor sem tudom, megbocsájtsak-e a pilótának.
-Szia.-erőltettem magamra egy mosolyt.
-Hope. Kérlek. Nagyon szeretnék beszélni veled.
-Nem.-mondtam kissé mérgesen.
-Miért nem?
-Mert... lássuk csak: elárultam a titkaim, és te elárultad. Ha ezek után még azt hiszed, hogy még beszélek veled normálisan, akkor nem vagy eszednél.-azzal elindultam a fülkém felé.
-Nem direkt volt!-kiáltotta még utánam, de szerencsére nem követett.
Direkt nem mentem ki még enni sem. Csakis dacból.
Masnapra viszont már annyira megéheztem, hogy muszály volt kimennem. Elindulok a konyha felé. És mi történik? Hát persze hogy ő is épp a konyha felé tart. Hát kösz sorsom, én még megöllek. Néman leülök egy asztalhoz. Persze, hogy ő is odaül. Mi mást csinálhat ha nem ezt?!?
-Beszélhetünk?-kérdezi.
-El tudom kerülni?-kérdezem szememet forgatva.
-Nem.-mosolyodott el. Erre én ugyancsak a szememet forgatom.
-Jó. Mondd.
-Nem direkt volt.-összehúzott szemöldökömet és kérdő tekintetemet látva kifejti.-Nem direkt mondtam el a testvérednek.
-Egy: nem a testvérem. Mostohatestvérem. Kettő: miért higgyek neked?
-Te is tudod, hogy mennyire... segíti az Erő a mostohatestvéredet-hangsúlyozza ki az utolsó szót. Ezen akaratlanul is mosolyognom kell.
-Tegyük fel, hiszek neked. Jobb lesz egyikünknek is ettől?
-Igen.-válaszol.
-Akkor egy esélyed van. Ha eljátszod, örökre elveszted a bizalmamat.-mondom, nem tudom, miért. Nem akartam hinni neki. Mármint dacból. De most hiszek neki. Nem tudom, miért. Megbocsájtottam. Ezt se tudom, miért. De megtette. És ez jó dolog.
-Köszönöm, hogy megbocsájtottál, Hope.-mondja mosolyogva, majd felkap a hátára. Kicsit csodálkozva, de boldogan rugkapálok-teljesen sikertelenül. Ellene nincs esélyem. Sosem volt, és soha nem is lesz.
Te jó ég, miket mondok. Talán megártott a kaja vagy a megbocsájtás? Nem, ez új. Ez kérlek, szerelem.
