Jobbról senki. Balról senki. Az égen csak a Hold világít, de azt is nemsokára eltakarják a felhők. Viszont egyedül ő sem képes ragyogni. Kell neki a Nap, ami fényt ad. Ugyan így minden embernek kell valaki, aki miatt boldog lehet. Sajnos ez alól én valahogy kivételt képezek. Bárhogy is próbálom kergetni a boldogságot, valamiért mindig csak elfut előllem.
Egyszer. Eddig csak egyszer éreztem magam igazán boldognak. Mikor ott állt előttem. Ránéztem, és ölelésre tártam a karom. Közel lépett, majd átkarolt. Csak álltunk ott. A legszebb pillanat. Ölelt.
A történtek után egész nap annyira boldog és életvidám voltam, mint még soha. Nem tudom mi van ebben a fiúban ami ennyire... Meg sem lehet fogalmazni. Csak olyan kisugárzása van, ami jobb érzést vált ki az emberből, mint ha meglát egy gyönyörű tájat amitől majdnem elfogja a sírás. Vagy állatkölyköt. Végül is, kinek mi, de ez annál sokkal jobb. Megmagyarázhatatlan.
A Hold mosolyog. Mosolyog, mert érzi a Nap melegét. Szeretet. Mindennek a kulcsa, de ha valakit nem szeretnek, az csak bolyong. A lelke mélyén keresi az élet értelmét, de nem találja. Egészen addig, amíg nem hozza össze valakivel a sors, aki értelmet ad mindennek. Vannak szerencsétlen emberek, akik megtalálják, de ez nem kölcsönös. Ezeknek a táborába tartozok én is. Egy magányos lány, akinek csak a gondolatai vannak. A szobája. A kis birodalma ahol önmaga lehet és senki nem itéli el azért, mert olyan amilyen. Az iskola. A hely ahol a sok nevetés közepedte látja azt az embert, aki egészen idáig boldoggá tette.
- Mondd! Miért ilyen nehéz minden? Megéri hinni a sorsban? - reménykedve néztem fel az égre.
A Hold csak mosolygott. Szüntelen. Ugyan olyan boldogsággal, mint néhány perce. Honnan is tudna Ő bármit. Csak egy kőzet darab.
A felhők, mint egy birka nyáj torlódtak elé. Lassan eltűnt.
Megfogtam a takarómat. Felálltam és lenéztem az utcára. Még mindig senki. Mindenki otthon van. A családjával. Olyan emberek között akik szeretik. Én meg csak olyan ember után futok, akinek lehet nem is vagyok fontos.
