Köd volt. Mikor átértem a zebrán az iskola már kezdett körvonalazódni. A kapunál megtorpantam. Jobb lett volna ma inkább otthon maradni? Hátra néztem. Az úton az autók kis fénypontként suhantak hol jobbra, hol balra. Talán még nem késő. Elvégre péntek van. Ha egy napot kihagyok nem lesz belőle nagy baj. Ám gondolatmenetemet egy ismerős alak látványa szakítottam meg. Most már nincs visszaút. Ő volt az. Kezeivel a zsebében pásztázta az intézmény előtti teret. Hajába belekapott a szél. Arcát ködfátyol leplezte. El kell tűnnöm mielőtt észrevesz. Gyorsan kinyitottam az ajtót és elkezdtem az épület felé rohanni. Szemem sarkából még egy pillanatra láttam, ahogy fejét a bejárat irányából jövő hangos ajtócsapódás irányába kapja. Amint beértem az épületbe megrohamoztam a lépcsőt és felsiettem a termünkbe. Nem volt bent senki. Remélem ez így is marad. Hirtelen viszont megmozdult a kilincs. Összetettem a kezem és könyörögtem, hogy ne ő legyen, de hiába. Haja vizes volt. Kinéztem az ablakon. Az alatt a pár perc alatt, amíg rohangáltam, mint egy őrült eleredt az eső. Mire visszanéztem, már mellettem állt. Nagy, égszínkék szemeivel nézett le rám. Félek mit akar. Ezt a helyzetet szerettem volna elkerülni. Nem kellett volna megtörténnie annak ami megtörtént. Letette a kabátját, majd leült mellém. Így pont ugyan olyan magasak vagyunk. Egyébként hozzá képest egy kolosszus vagyok. Ránéztem. Szemei, mint egy lelki tükör. Szavak nélkül is értettem mi jár a fejében. Szemöldöke vonala megbánást mutatott. Szája már beszédre hajlott, de előre tudtam mit fog mondani. Nem szeret viszont. Ő nem érez úgy, ahogy én. Csak lejárattam magam. Előtte is, és még jó pár ember előtt aki látta az akciómat. Abból, ahogy viselkedett velem, egy normális ember azonnal tudja, hogy maximum csak barátként tekint rám. Én viszont nem álltam meg. Nekem több kellett. Most meg itt ülök, és ahogy felállok innen nem leszek más, csak egy gáz óriás...
