Hideg téli este volt. A fák fehérre fagyot ágai között halkan búgott a szél. Az utcalámpák pislákoló fénye csak az iskola sarkát világította meg. Kihalt volt minden. A távolban egyszer csak egy emberi alak képe rajzolódott ki. Tudtam, hogy ő az. Annak ellenére, hogy évek óta nem láttam. Vállasodot. Igazi férfias alakja lett. Mikor odaért hozzám hevesen kapta le sálját hogy köszönni tudjon nekem. Kipirosodd arca almára emlékeztető. Szeplők tarkította arcán száját mosolyra húzta.
- Szia.
Hangja épp olyan mély és simogató volt, mint ahogy az emlékeimben élt.
Félve odaléptem hozzá és átöleltem. Nem tudtam szabad-e. Nem tudtam viszonozni fogja-e. De ekkor már nem érdekelt a válaszreakció.
Visszaölelt. Karjával átfonta a derekam és magához szorított. Melegség járt át azon a fagyasztó, szeles éjszakán. Már nem is fáztam annyira.
Nem is emlékszem meddig állhattunk így. Meddig éreztem újra a közelségét. Meddig, milyen hosszú, de mégis milyen rövid időre kaptam vissza azt, amiről már azt hittem elveszítem.
Lassan elengedtük a másikat egymás marasztaló karjaiból és megindultunk a sötétségbe. Hosszú órákon át jártuk a város utcáit. Mesélve arról, hogy mi minden történt amióta nem láttuk egymást. Évekkel ezelőtt egyszer csak eltűnt az életemből. Nem láttam, nem hallottam róla.
Az este végére már úgy beszélgettünk újra együtt mintha el se ment volna.
Éjfélre járhatott az idő. Emberek már nem voltak sehol. A város szélén járhattunk. A nagy szabad tér miatt egyre hidegebb lett. Az épületek egekbe magasodó falai már nem álltak körülöttünk védelmi falat. Észrevette, hogy fázom. Sálját letekerte a nyakáról és az enyémbe helyezte. Illata átjárt. Bódító. Szinte megrészegít.
Szinte annyira, hogy az est hátralévő részére már csak apró gondolatfoszlányokból emlékszem.
Hajnalodott már mikor hazakisért és egy utolsó hosszú öleléssel elköszöntünk egymástól. Azt hittem látom még. De hírét azóta se hallottam.
Végül mégis úgy döntesz, hogy nem hozzám tartozol?
