Tündérkeresztanya, mi?

I - 04

- Chanyeol! - megkönnyebbülve fordultam a hang irányába, majd sietős léptekkel indultam el a zsúfolt folyosón. A diákok automatikusan szétváltak előttem, gyakorlatilag egyenes utat biztosítva Jongin felé. Amíg elhaladtam mellettük, ugyanazt az izgatott susmorgást hallottam, mint bármikor máskor, most viszont senkire sem néztem rá, hogy biccentsek az ismerős arcoknak vagy hogy csábos mosolyt villantsak a csinosabb lányoknak. Egyedül a folyosó végén álldogáló, felém boldogan integető barátomra koncentráltam, aki az aktuális lelkiállapotomból mit sem érzékelve kezdte el ecsetelni a szombat estéjét.

- Képzeld, miután elmentél, olyan vad lett a helyzet, Minseo- hé, mi bajod van? - kérdezett rá a nyilvánvalóra megrökönyödve, amikor megragadtam a karjánál és berántottam a mögötte lévő üres terembe. Barátom homlokán apró ráncok jelentek meg aggodalma jeléül, amikoris végre közelebbi pillantást vetett az arcomra.

- Megharapott egy kutya? Úgy nézel ki, mint aki elkapta a veszettséget - nyugtázta a kinézetemet.

- Sokkal rosszabb - fújtattam idegesen, majd az ajtó mellet álló vitrinbe nézve megpróbáltam legalább a hajamat rendbe hozni, ha már az enyhén véreres szemeimmel nem tudtam mit kezdeni.

Én, Park Chanyeol, nem nézhetek így ki! Főleg nem egy idegesítő kis törpe miatt nem.

Jongin a válaszom hallatán csak értetlenül meredt rám, aggodalommal teli szemei pedig a kétszeresére nőttek, amikor hirtelen megragadtam a kezét.

- Te is látod? - kérdeztem még közelebb hajolva hozzá.

- Ch-Chanyeol kezdesz megijeszteni. Olyan vagy, mint egy idegbeteg - suttogta dadogva, mire a legközelebbi asztal felett lebegő, ezüst hajú szörnyetegre mutattam.

- Nem látod? - kérdeztem meg újra, teljesen kétségbeesetten. Jongin a mutatott irányba nézett, majd bizonytalanul megrázta a fejét, mire elengedtem a kezét. Nem látta. Nagy levegőt vettem, majd szép lassan kifújtam.

Az elmúlt két és fél órában az önjelölt testőröm mindenhova követett, és be nem állt a szája. Otthon, az órák alatt, a folyosón, a vécében, mindenhol! Amikor elindultam, azt hittem nem jön velem, ugyanis a 15 perces kocsiút alatt nem hogy nem hallottam, de még csak egy elhullajtott csillámporát sem láttam, de aztán amint kiszálltam, ott termett mellettem. Eleinte idegesen léptem be az épületbe, mert mégiscsak egy kis ember lebegett a fejem fölött, de mindenki érdektelennek tűnt az izgő-mozgó, beszélő csillámgolyó iránt. Nagyon úgy nézett ki, hogy rajtam kívül senki nem látja. És nem is hallja. Otthon még csak kibírtam valahogy a folyamatos pofázását, mert vissza is tudtam szólni neki, de ha itt is ezt tenném, úgy néznék ki, mint valami őrült, amit érthető okokból nem akarok.

- Hé, haver, minden rendben? Nem aludtál eleget? - kérdezte Jongin, kizökkentve engem gondolataimból.

- Ó, hogyne aludt volna. Olyan hangosan horkolt, hogy majd beszakadt a dobhártyám! - jegyezte meg szarkasztikusan minden problémám fő forrása.

- Nem is horkolok! - néztem rá gyilkos tekintettel, mire gonoszan elvigyorodott.

- Hogyne, csak a motor hangját utánoztad álmodban.

- Pofa be! Nem horkolok!

- Chanyeol, kihez beszélsz?

- Hát hozzá! - fordultam vissza Jonginhoz, miközben a tündér felé tartottam a mutatóujjamat, amivel legszívesebben halálra bökdöstem volna a kicsi testét. Csak barátom valóban őszinte félelmet tükröződő arca láttán jöttem rá, hogy még mindig nem tudja, kiről beszélek.

- Kai, nem fogod elhinni, de tegnap óta egy tündér van a nyomomban. Nem hagy élni! És nem csak hogy egyfolytában beszél hozzám, vagy csak simán megjegyzéseket tesz magában, mindig, MINDIG ott repked a fejem körül, és szórja rám az ezüst, csili-vili porát. Ha ez még mind nem lenne elég, egyedül én látom. Mond, mit csináljak? - kérdeztem teljesen őszintén és kétségbeesetten, miután kipanaszkodtam magam. Jongin azonban ahelyett, hogy válaszolt volna, egy perc néma csend után, se szó, se beszéd, kirontott az ajtón.