Elgémberedett végtagokkal és fájó fejjel ébredtem. Kinyitottam a szemeimet és az ismerős, halványkék színű plafon fogadott. Otthon voltam.
A tegnap este emlékképei élénken kezdtek el pörögni a fejemben. Továbbjutottunk a negyeddöntőbe, a Mystery-ben összegyűlt a csapat és ittunk, majd miután Minseo felidegesített elindultam hazafele. És itt jött az este hihetetlenebbik része.
Szemtanúja voltam egy gyilkosságnak, aztán annak, hogy a leszúrt fiú közvetlenül előttem eltűnik. A mobilom mindezek után szinte a képembe röhögött, ahogyan ott hevert a fiú hűlt helyén.
Nem hívtam a rendőrséget. Hogyan is tehettem volna? Mondtam volna azt, hogy habár láttam, hogy leszúrnak valakit, bizonyítékom az nincsen? Mert hogy nem volt, ahogyan holttest sem.
Talán mégiscsak többet ittam a kelleténél, és képzeltem az egészet. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy porrá változik, hacsak nem bűvész, de kétlem, hogy egy elhagyatott sikátorban várnának gyanútlan arrajárókra, csak hogy előadhassák ezt a trükköt.
Az éjjeliszekrényen lévő ébresztőórám reggel kilencet mutatott. Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy bizony ideje lenne kikelni az ágyból. Amikor hazaértem nem volt energiám se lezuhanyozni se átöltözni, így még mindig a tegnapi ruhámban voltam. A fürdő felé vettem az irányt, hogy megszabadulhassak az átható cigaretta- és izzadtságszagtól, amit nem csak a ruháimon lehetett érezni. Fintorogva dobtam be a göncöket a mosógépbe, majd beléptem a frissítő zuhany alá. Jól eső érzéssel kezdtem el ledörgölni magamról a tegnapi szennyet, de hirtelen megakadt a mozdulatom, amikor észrevettem valamit a bal csuklómon. Közelebb emeltem a karomat, hogy jobban szemügyre vehessem az arany színű, valamilyen csillag alakú mintát.
Mi. A. Büdös. Élet.
Miután hiába vakargattam és dörzsölgettem a szappannal, hogy eltűnjön, bizony el kellett fogadnom a tényt, hogy lett egy tetkóm. Most már egészen biztos voltam benne, hogy sokkal részegebb voltam, mint amilyenre emlékeztem, ha még az a momentum sem rémlett, hogy beültem egy tetoválószalonba.
Mindezek után kicsit nyugodtabb szívvel kezdtem el készülődni, hiszen elég valószínű, hogy az emlékeim erről az elég abszurd gyilkosságról sem túl beszámíthatóak.
Megreggeliztem, bevettem egy szem aszpirint és már úton is voltam. A gyaloglás helyett most a buszozást választottam, miután emberi időben azok is jártak arrafelé. 4 megálló után elindultam az ismerős utca irányába. Az elsődleges célom ugyan a kocsim összeszedése volt, de ahhoz a bizonyos sikátorhoz közeledve nem bírtam megállni, hogy ne menjek be. Nappali fényben teljesen másmilyen képet mutatott, lepukkant, kissé omladozó falai különböző élénk színekre festve mégis barátságossá tették. Nem volt bizalomgerjesztő, de nem is gondolná azt az ember, hogy egy bűntény helyszíne. Már ha egyáltalán tényleg volt itt bármi bűntény is.
Körülbelül odáig sétáltam el, ahol a fiú feküdhetett, majd leguggoltam és a földet kezdtem el pásztázni. Nem vagyok túl járatos a helyszínelésben, de abban biztos voltam, hogy vérnyomokat mindenképpen kellett volna látnom a betonon, azonban itt egy cseppnyi sötétlő folt sem volt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye volt, majd lassan feltápászkodtam a földről.
Már éppen visszaindultam volna, amikor hirtelen szélvihar kerekedett. El kellett takarnom a szemem, hogy a szanaszét szálló por és kisebb szemét nehogy a szemembe menjen. Mikor végre alábbhagyott a furcsán lágy, édeskés illatű szél, a karomat elemelve a szemem elől azzal szembesültem, hogy az ég is besötétedett. A korábbi békés hangulatnak már nyoma sem volt, pont olyan érzés szállt meg, mint akkor. A hideg futkosott a hátamon, ráadásul most még mintha valaki figyelt is volna.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Tündérkeresztanya, mi?
FanficAz életem gyökerestül megváltozott egy bizonyos estén, amikor valami olyannak lettem szemtanúja, amit soha nem lett volna szabad látnom. Az esetet követően furcsábbnál furcsább dolgok történtek, és ezt mind egy embernek köszönhetem. Vagy mondjam ink...