Infinity passion /Átírás alatt/

✨Amikor a madárka kirepül...✨

Chapter 1

Annyira utálom a reggeleket, mint semmi mást, főleg a hétvégi reggeleket. Lehet, hogy ha ezt elmondanám valakinek, akkor azt hinné zakkant vagyok, pedig nem, egyszerűen csak nincs semmim a tanuláson kívül. Igen, ez úgy hangzik mintha stréber lennék és ezt nem is tagadom.

Már délután negyed kettő volt, amikor végre sikeresen kimásztam a pihe-puha, meleg, kávészínű pamuthuzatos francia ágyamból, tudom elég giccsesen hangzik és az is. Én egy giccses stréber lennék.

Chicago kertvárosában élünk a lehető legjobb és legszebb környéken, a gazdag negyedben. Én, anya és apa, meg persze karácsonykor és húsvétkor a bátyám is. Ben, aki már önálló és legjobb tudomásom szerint jelenlegi lakóhelye Olaszország, bár ki tudja? Mostanában elég gyakran költözik.

Aztán ott van a szerelem, akivel már elég régóta hadilábon állok, ha jól emlékszem akkor utóljára az oviban voltam szerelmes az akkor még igencsak cuki William Fosterbe, de ez egy teljesen más történet.

A nap éles sugarai csak résnyire férkőztek be a lehúzott redőny résein, mégis teljesen megvilágították az egész szobát. Erőt vettem magamon és kimásztam a ágyból, gyorsan magamra kaptam egy fekete szabadidőnadrágot és egy elnyűtt szürke pólót amin egy kopott Normal is boring felirat éktelenkedett.  A barna középhosszú hajamat, ami egy időben a combomig ért, egészen, amíg hatodikos koromban az osztály gráciái erőszakkal meg nem fosztottak, hosszú barna tincseimtől, puszta gúnyból. Tehát hajamat laza kontyba fogtam, de mint mindig, az idegesítő babahajaim megint az arcomba lógtak, ami ellen nem tudok mit tenni. Ezt egy gyors fogmosás követte (ami, megjegyzem egy perc volt, ez nálam rekord) kimásztam a fürdőszobából.

A szobámat elhagyva a konyhába vettem az irányt, ami egy emelettel lejjebb van, így egy elég hosszú fa lépcsősoron át jutok csak oda, ez elég régi és néhány foka már nyikorog, ez általában  lecsökkenti az éjszakai nassolás sikerességét. A konyhába beérve egy bögre cappuccino fogad a pulton egy lila öntapadós cetlivel az oldalán. A bal kezembe veszem a bögrét a jobbal pedig leszedem róla a cetlit, amin ez áll:

"Kicsim bementem a városba találkozni egy régi ismerősömmel, csak hat óra körül leszek itthon, úgyhogy addig csináld meg a házimunkákat, amiket a lap másik oldalára írtam"

Puszil anyu

Nevetve forgatom a szemem, jaj anyu. Megfordítom a cetlit, és azonnal lefagy a nevetés az arcomról, gondolhattam volna.

"Porszívóz fel a nappaliban, töröld le a port a bútorokon, mosogass fel, mosd ki a ruhákat és rakj rendet a garázsban, apád már megint megpróbálta egyedül megjavítani az autót"

- Ez fantasztikus, már megint van egy rakat feladatom.- Mormoltam és belekortyoltam a cappuccinoba, sajnos rá kellet jönnöm, hogy anya elég korán elmehetett, mivel a bögre tartalma mér teljesen kihűlt, de ez nem nagyon zavart, így az augusztus végi hőségben.

A cappuccinóm mellé készítettem még magamnak egy tál szamócás, fahéjas müzlit, amit gyorsan behabzsoltam és nekiálltam a listának amit anyu rámhagyott.

A kisebb feladatok  éggé gyorsan mentek, de a garázstakarítással elidőztem egy darabig, nem állítom hogy apu a legjobb szerelő egész Chicagóban, sőt...  

   Mire befejeztem a takarítást, már anyu is haza ért a találkájáról, ezért odamentem köszönni.

- Szia anyu.- Nyomtam egy puszit az arcára, majd folytattam. - Kivel találkoztál?

- Szia kicsim, emlékszel még Joannah nénire?- Izgatottan mosolygott az igenre várva.

Rövid gondolkodás után jött is a válaszom. - Nem hiszem, ki az a Joannah néni? Tudnom kellene?- Éretlenül néztem anyura aki még mindig azt a furcsa arcot vágta.

- Ó kicsim, hát már sokszor meséltem róla neked, tudod, a gimis éveim alatt ő volt a legjobb barátnőm - Kezdte el hosszas monológját.- Egyszer meglátogatott minket a fiával a kis édes Eathanel amikor két éves voltál Eathike pedig három, de ez most nem lényeges csak azt akartam kihozni az egészből, hogy Ethan már egy éve a Bostoni főiskola diákja és ugye hallottam pletykákat az ottani kollégiumról, hogy milyen dolgok történnek ott, ezért jobbszeretném, ha egy albérletben laknál, de egyedül az is igencsak veszélyes lenne a számodra, ezért Joannahval megbeszéltük, hogy beköltözhetsz Ethan lakásába, úgyhogy mi is beszállunk és közösen béreljük nektek az albérletet, így sokkal biztonságosabb lesz a számodra ez a hosszas távollét. -Hadarta el egy szuszra a mondandóját, bennem pedig az ütő is megállt, nem tudtam ezt az információt  hova tenni, csak úgy találkozik a barátnőjével és dönt az életem fontos kérdéseiről.

- Nem, anyu, ezt még te sem gondolhatod komolyan! - Hangom már megütött egy bizonyos szintet.  -  Mégis, hogy képzelted hogy én egy ismeretlen fiúval éljek együtt egy lakásban?

-Rose, az a fiú nem ismeretlen, mellesleg a Joannah fia, úgyhogy biztos rendes gyerek. - Eddig csak kérlelő volt hangja, most már viszont parancsolóra váltott. - Vagy vele fogsz élni, vagy nem mész egyetemre, értsd meg, hogy én csak a legjobbat akarom neked és apád is, már beszéltem vele korábban erről és ő szem szeretné, hogy a kollégiumban lakj és most itt a remek lehetőség.

Eddig soha nem mertem ellent mondani a szüleimnek és nincs erőm arra, hogy pont most tegyem meg. Anya folytatta a mondandóját, de az már nem kötötte le a figyelmem, a rózsaszín malackás mamuszom orrát kezdtem el szugerálni, amit még a tizennegyedik szülinapomra kaptam Bentől. Arra gondoltam, hogy már mindent elterveztem, a koliban szerzek magamnak barátokat és virágzó közösségi életem lesz. Egy hét múlva kezdődik a tanítás és pont most kellett anyának Jennah nénivel találkoznia? Ez mindent tönkretesz.

- Anya, gondolom már neked is feltűnt, hogy egy hét múlva kezdődik a tanítás és már túl késő lenne vissza mondani a kolis szobát. - Elkeseredettségemben már csak ez jutott eszembe, hisz akármit mondok, neki úgyis lesz ellenérve.

- Jaj Rosie, te ezen ne törd a fejed, Joannahnak van egy ismerőse, aki járatos az ilyen ügyekben és egyébként a lakás öt kilométerre lesz a főiskola , és ez nem is túl nagy táv, csak gondolj bele. - Mosolya már megint visszatért, nem volt szívem megint tönkretenni, hisz mostanában olyan keveset mosolyog.

-  Na és ez az Andrew már bele is egyezett?

- Egyébként Eathan, de ne törd rajta a fejed az nem a te gondod, azt majd Joannah megoldja. - Anyu arcát fürkésztem hátha viccel, de abból amit látok, nem hiszem, hogy ez csupán egy vicc.    - Te csak a pakolással foglalkozz, hiszen ahogy mondtad, már csak egy hét maradt hátra, amíg az én kismadaram kirepül a családi fészekből. Most vacsizzunk és utána mehetsz pakolni, van a hűtőben egy kis lasagne, beteszem a mikróba, addig szedj elő tánnyérokat.

- És apát nem várjuk meg? Azt hittem, hogy ma velünk vacsorázik, vagy ma is túlórázik? -Tudni lehet, hogy apa nagyon keveset van itthon a túlórák és az üzleti utak miatt, ezért nem  is volt túl nagy szerepe az eddigi életemben.

- Inkább a második. - Válaszolt szűkszavúan érzelmetlen vonásokkal és bedobta a lasagnet a mikróba.

Szia! ☺️
Ha itt vagy akkor köszönöm, hogy olvasod a könyvem bár még igencsak az elején járok😇
Ha tetszett kérlek voetotolj  és kövess be✨
És írj egy kommentet, ha valami hibát látsz, vagy éppen csak bíztatni szeretnél, minden kritikát örömmel fogadok☺️😄

Köszi🌻❤️