Infinity passion /Átírás alatt/

✨Nesztelen félelmek✨

Chapter 4

✨Eathan Hole✨

Minden szempár rám szegeződött, látták, ahogy fújtatva rontottam ki a menzáról, őrült módjára, úgy bámultak, mintha még sosem láttak volna embert.
A vöröslő vércseppek végig folytak az állkapcsomon, és végül átfestették fehér pólómat.

Úgy éreztem, ha nem tűnök el onnét azonnal, akkor belefulladok abba a rengeteg szempárba, melyek türelmetlenül figyelték a korábbi verekedést. Lépteimet szaporábbra vettem a végtelennek tűnő folyosón.

Gesztenyebarna hajam néhány kósza tincse a szemembe hullott, egy gyors mozdulattal hátra söpörtem  őket.

Lélegzetem már kezdett visszatérni a megszokotthoz, viszont valamin le kellett vezetnem a felgyülemlett feszültséget. Egy hajszál választott el attól, hogy szétzúzzam az egyik szekrényt.

Kezeimet ökölbe szorítottam, amennyire csak képes lehettem rá. Az épületből a hátsó ajtón keresztül egyenesen a suli mögé igyekeztem. Tisztában voltam vele, hogy őrültség mindaz, amit műveltem  Derek húgával, de ő kínálta föl magát. Hülye lettem volna visszautasítani a kínálkozó alkalmat és nem kételkedem benne, hogy akármelyik srác lett volna a helyemben, ugyanazt tette volna.

Ugyanakkor tudtam, hogy ebből baj lesz és, hogy az a lány többet akar majd, mint egy egyéjszakás kaland, amire én képtelen vagyok. És mint általában, ezért is nekem kel elvinnem a balhét.

Mindig is az a srác voltam, aki összetörte a lányok szívét és még csak nem is esett nehezemre, ez nálam már afféle hagyomány.

Ha gyenge vagy és időt szakítasz mások érzéseire, elbuksz egy egyszerű csatában, de ha átgázolsz más embereken, megnyerheted a háborút.

Amikor általánosban az idősebbek piszkálódását kellet tűrnöm, megtanultam, ha megmutatod a gyengeséged, ott rúgnak beléd, ahol tudnak. Egyik nap, amikor egy idősebb srác belém kötött nem tűrtem tovább és vissza ütöttem, igaz ugyan, hogy utána megvert, de többször nem fordult elő, hogy bántottak.

Azt akarom, hogy az egész város tudja meg ki Eathan Hole, az egész világ tudja, hogy már nem vagyok az a kilenc éves kisfiú, akit mindenki gyengének bélyegezett és akit régen egy lánynak kelet megvédenie. Mindig is attól féltem, hogy túl gyengének bizonyulok.

Aznap eldöntöttem, hogy erősebb és keményebb leszek, mint az acél.

Nem törődöm a gyengékkel és átgázolok az embereken a céljaim elérése érdekében, évekkel később én lettem az, akire a fiatalabb fiúk felnéztek és olyanná akartak válni mint én. A lányok pedig fülig belém voltak esve.

Rájöttem, hogyan használhatom ki őket, mit mondjak nekik és mivel kecsegtessem őket.

Olyan keménnyé akartam válni mint az acél és közben olyan hideggé váltam, mint a jég.

Mostanra már képtelen vagyok akármilyen érzéseket táplálni egy lány iránt, tárgyként tekintek rájuk, birtokolni akarom őket, nem szólal meg bennem a lelkiismeret harangja, amikor rosszat teszek, ez már kikopott.

A csuklóim zsibbadni kezdtek ezért abbahagytam a szorításukat, lábaim egyre közelebb vittek az autómhoz, kinyitottam az ajtót és beültem, nem indítottam be, csak ültem. Nem is terveztem beindítani, behunytam a szemeim és próbáltam nyugtatni magamat.

Nem sok idő telhetett el, olyan két perc múlva nyílt az anyósülés ajtaja és Destiny pattant be az autóba, nem kérdezte meg, hogy beülhet-e, ha megtette volna, a válaszom nem lett volna, de ezt ő is tudta.