Behind The Pain

2.

7:58
-

  A picsába!-pattantam fel a műanyag székről, ami pár, rozsdás csavarral volt oda rögzítve a buszmegállóban.

Az iskola buszt lekéstem. Ahogyan, már egész biztos, az órát is. Ráadásul mehetek villamossal. A piszkos, büdös, zsúfolt villamossal, már megint...

  Az egyetlen pozitív dolog az volt hogy két percre sem volt a villamos a buszmegállótól, és még az utat is tökéletesen tudom, annak ellenére hogy mindig suli busszal megyek.
Még a betegségem előtt folyton együtt jártunk egy szórakozó helyre ami az iskolánktól nem messze van és oda is ugyanezen az útvonalon mentünk. Viszont ezzel még mindig többet kell utazni mint az iskola buszunkkal, vagyis tíz perc helyett fél órát.
Végre megérkeztem. Késésem ellenére nyugodt tempóban sétáltam a szekrényemhez. Szokatlan csend árasztotta el a szünetekben mindig zsúfolt és zajos folyósót, már szinte élveztem.
  A szekrényemhez odaérve kinyitottam, és már nyúltam a történelem könyvemért, ami épp az aktuális órámhoz kellene, ám a kezem megállt, majd vissza húztam. A telefonomat akartam kivenni a zsebemből hogy megnézzem mennyi az idő, hogy meggyőződjek, tényleg jól gondolom-e azt hogy törink van.
Lassan oldom fel a kijelzőm amikor lépteket hallok nem messze.
Körbe néztem néhányszor de senkit se láttam.
Mire percekkel később visszafordultam, újra oldhattam ki a kijelzőmet ami 8:35-öt mutatott.
   Na igen, tíz percre bemenni kicsöngő előtt egy olyan órára amit alapból ki nem áll az ember teljesen felesleges, úgy gondolom.
Inkább becsuktam a szekrényem ajtaját. Hirtelen egy fejet vettem észre mellettem amitól ijedtemben kiáltottam és hátra ugrottam.
-HÉ! -üvöltött az arcomba egy idős, rekedt hangú férfi.

- ÁH...Oh csak ön az Joseph úr.

- MI AZ HOGY "CSAK ÖN"? MIÉRT NEM VAGY ÓRÁN TE KÖLYÖK?

- Nyugodjon le kérem, nyugodjon le... Csak lekéstem a buszt!

- MI AZ HOGY  LEKÉSTED? NEHEZEDRE ESETT FELKELNI IDŐBEN?? AZTÁN A MAGADFAJTA AKAR EGYETEMRE MENNI, MAJD ILYEN EMBEREKET AKARNAK MUNKÁBA...- kezdett el velem veszekedni a semmiért, Josheph úr, az iskola takarítója és nem látszott hogy egyhamar abba akarja hagyni.

Akárhányszor összefutok vele, úgy néz rám mint aki meg akar ölni. Ha pedig senki se figyel, kap az alkalmon és belém köt, ok nélkül. Egyszerűen nem bír engem, de már hozzá szoktam...mégis úgy fel tud idegesíteni...

A fejem újra elkezdett fájni és megint előjöttek a tünetek.
A táskámat és a gyógyszeremet a szekrényemben felejtettem ezért ki kellett vennem, de nem bírtam, mert a takarító épp annak volt neki támaszkodva.

- Elnézést! ...Joseph úr! ...arrébb tudna...-próbáltam a szavába vágni de nem hagyott.

Csak mondta és mondta.

Az egyre erősebb fájdalomtól nekiestem a szekrénysornak és úgy éreztem egyre nehezebb lesz a testem.

-TE! MOST TISZTÍTOTTAM LE A SZEKRÉNYEKET! Hé te... Minden rendben?

Hirtelen átfutott a hideg a hátamon és szinte elárasztotta az egész testemet. Azután már önfeledten, indulatból cselekedtem...vagy...nem tudom.