Mario és a mágus [BEFEJEZETT]

A szerelmi vallomás

Mario (18 éves, átlagos fiú)
(Délután 4 óra, a kávézó)

Éppen az egyik rendelést vettem fel, mikor megpillantottam szerelmemet, aki épp akkor lépett be a kávéház ajtaján.
-Egy capuchino és egy szimpla kávé lesz!- zökkentett ki a szerelmem csodálásából a vendég, akinél vettem fel a rendelést. Gyorsan leírtam a kért italokat.
-Rendben, más valamit?-tettem fel a szokásos kérdést vendégnek.
-Nem, köszönjük!- mondta a vendég és a mellette ülő hölgyre nézett. Bólintottam, majd leadtam a rendelést a kávé készítő ,,mesternek" és a szerelmem felé indultam, hogy én vehessem fel nála a rendelést.
-Jó napot! Felvehetem a rendelést?- tettem fel a szokványos kérdést.
-Jó napot! Igen Mario, egy espresso lesz- mondta ő.
-Más valamit esetleg?
-Nem, köszönöm!
-Silvestra... hamarosan szünetem lesz... és beszélni szeretnék veled...- nyögtem ki nagy nehezen.
-Renben, a kávém közben, jó?
-Persze!.... De most mennem kell, hogy meg kapd a kávéd- ezután a mondat után vissza mentem a kávé főző ,,mesterhez" leadtam a szerelmem rendelését, az előzőt pedig felszolgáltam.
-Egy simpla és egy capuchino- tettem le a vendégek asztalára a kért italokat.
-Köszönjük és fizetnénk is, mennyi lesz?
-3 $ lesz- közöltem és írtam is a számlát. A vendég átnyújtotta a kért összeget én pedig a számlát- Köszönöm!- mondtam, majd vissza mentem a kávé főző ,,mester"- hez leadtam a pénzt és felvettem Silvestra kávéját és kiszolgáltam.
-Parancsoljon! Egy espresso- mondtam, majd letettem az említett italt az asztalra.
-Köszönöm, majd később fizetnék.
-Rendben- közöltem és a főnökömhöz mentem, aki épp valami papír munkát végzett az irodájában. Meg kopogtattam a nyitott ajtó félfáját.
-Mario!- üdvözölt a főnököm.
-Jó napot! Szünetet tartok. Rendben?
-Persze, de csak 5 percest
-Rendben- majd indultam vissza a szerelmemhez. Nem sok maradt már a kávéjából kb. 1/3 volt még a pohárban. Leültem a két személyes asztal üresen maradt székére.
-Miről szerettél volna velem beszélni?- tette fel a kérdést Silvestra.
-Hát... Tudod Silvestra... már elég régóta ismerjük egymást és ezalatt az idő alatt én... szerelmes lettem beléd...- mondtam ki nagy nehezen az utolsó szavakat.
-Mario... Én ezt... vissza utasítom!- mondta szerelmem, az utolsó mondatott kissé hangosan és a kávé árát az asztalon hagyva elrohant. Miközben felállt az asztaltól véletlenül megrántotta a terítőt és a csésze leesett és összetört, de ezt ő valószínüleg nem vette észre mert csak kirohant a kávézóból. Nagyon nagy fájdalom volt a szívemben. Megigazítottam a terítőt, a pénzt elraktam és az összetört csésze darabjait kezdtem el össze szedni. Olyan érzés volt mintha a saját szívem összetört darabjait szedtem volna össze. Kidobtam az összetört darabokat a szemetesbe és leadtam a pénzt, majd a főnökömhöz mentem és megint kopogtam.
-Mario! Mi ez a szomorúság az arcodon?- kérdezte a főnököm.
-

Rosszul érzem magam, ha nem probléma a munkaidő többi részét kivenném szabadnapnak
-Hagyd csak, elengedlek. Tényleg rosszul nézel ki.

(Délután 5 óra, Mario háza)

-Nagyon fáj, nagyon fáj a szívem... Mintha dárdát szúrtak volna át rajta... De miért... Hiszen annyi éveken keresztül szótlanul csodáltam... És mikor végre bevallom... Vissza utasít... Én ezt nem bírom!- ekkor elborult az agyam. Fogtam a pisztolyomat, amit a szekrényem alján tároltam és elindultam vele valamerre. Egy sikátorhoz mentem és a fejemhez tartottam a fegyvert, ami töltve volt.