BROKEN HOME, HEART LS- ||hunagrian story|| ÁTÍRÁS ALATT

Prológus

Az izzadság patakokban folyt le róla, a különös eufória érzése csappant fel ereiben és futott végig minden porcikáján, egészen a szaporán dobogó részhez. Megfeszült az álla és ösztönösen kezdte összedörzsölni az alsó és a felső fogsororát. Rendkívüli volt, amibe beleremegett az egész lénye. Megint. Ismét ott ült a hintában, mint egy régi szomorkás napon mikor a Nap bukfencet vetett az égen és gúnyosan lenézett rá, de még az is inkább elbújt, ahogy az a rút szél feltámadt. De maga volt a megtestesült kis-herceg, daliás kinézettel, kis kezeit hatalmas rózsaszín melegítőfelsőbe rejtette. Valósággal magába kebelezte a textil. Árnyak vették körül, reszketett a félelemtől, miszerint a testében az izmok hirtelen összehúzódtak és fájdalmasan elernyedtek, majd mérhetetlen nyugodtságot érzett.

Már külső szemlélő volt az érzelmei háborgó örvényét szemlélve, nem láttott mást, csak a fiút, kinek szemei tele voltak mardosó könnyel és millió el nem mondott történettel. Utálta magát, amiért nem olyan volt, mint mások és nem tudott megfelelni mások nézeteinek. Furcsának, groteszknek és csúnyának tartotta magát. Ezzel ellenben pedig sosem akart hasonlítani hozzájuk. Két tengerkék, megtört szemeiből visszatükröződtek a csalódás és a gyötrődés mélyen elhallgatott hullámai, amik felszínre akartak kelni és elárasztani mindent. De nem olyan fából faragták, hogy azt hagyta is kiengedni magából.
Legalább napokig kibírta, csak akkor sírt amikor tényleg senki sem láthatta.
Hamis mosolya fény volt az elhagyatott, holdvilágos játszótéren, amikor már nem bírta visszatartani a hangtalan zokogást, egyszerűen fejébe húzta a viseletes darab kapucniját.

El kezdett esni.

Szerette, ha esik. Olyankor legalább nem lehet észrevenni, mondhatták azt is az esőcseppek estek arcára.

Hirtelen megtalálta a kirakós darabjait, a helyzetet, bár fogalma sem volt miért cseppent éppen bele élete legrosszabb emlékképébe. Amikor a legmélyén
vagy az érzelmeidnek, minden más rosszra automatikusan reflektál az elméd, mint valami mozi filmet.
Valahogy mindig visszatért hozzá a múlt és hiába kapálózott mindennel, már teljesen mindegy volt.
Ilyenkor át kell adnod a tested és mindened.

'Nem vagy normális, nem vagy normális, nem vagy normális.'

Ahogy a magának kántált szavak hangosan is a levegőbe röppentek, valahogy még nagyobb fájdalmat okoztak. Ekkor is tudatosult, hogy a barátok nem fognak jönni többé, már nem lesznek legjobb barátok, már nem nevetnek közösen apró gyermeki apróságokon - már amennyire kicsinek számíthatnak a dolgok tizenkét évesen -, és a továbbiakban egyedül kell lennie. Apró szilánkokra tört a szíve , amikor realizálta, hogy nem az vonzza őt, mint a többi fiút úgy általában. A cicik, a segg, a nők önmagában.

'Undorító, undorító, undorító.'

Hogyha elveszted a karod az pont annyira fáj, mint amikor tudatosul benned, hogy egymagad vagy a világ ellen. De ez valahol jó dolog nem ?

'Csúnya vagy , halj már meg.'

Louis Tomlinson vagyok, ez pedig az én történetem.

Emlékezni fogsz ránk? '
Kérlek mondd, hogy emlékezni fogsz ránk, addig csak tarts ki ! '