Másnap reggel szörnyű fejfájással ébredtem amin nem is kellene csodálkoznom. Tegnap éjjel miután újra magamra hagyott nem tudtam aludni, egész éjjel gondolkoztam. Miután feljött a nap úgy gondolta az agyam, hogy most már ideje lenne aludnom legalább pár órát mielőtt órára megyek, így álomba is merültem. Vajon ha ma a kisbolt előtt fogok várakozni egész nap, felfog tűnni?
Egy valamit még mindig nem értek, vagyis nem.. nagyon sok dolgot nem értek, de ez a dolog nem hagy nyugodni. Yura miért állította azt, hogy nem látja? Nem szeretném azt gondolni, hogy a legjobb barátnőm hazudna nekem, és mégis miért hazudna egy ilyen dologban? Értelmetlen ezen gondolkoznom... Valami nagyon fura ebben a sötét alakban.
Az iskolába menet belefutottam abba az emberbe akit ha tehettem volna egész életemben kerültem volna. Nem, ez nem harag, ez utálat és ő a bátyám. Oh Sehun a féltestvérem amit soha nem fogok elismerni és elfogadni. Számomra tőle rosszabb ember nincs a földön. Miatta mondhatom azt, hogy nincs családom, vagyis nagy részben miatta! Az apámnak az első házasságából keletkezett a gyökér bátyókám. Ő 29 éves, neki kellene annak az embernek lennie akire felnézek, viszont én pont az ellenkezőjét érzem. Az apám mindig tartotta vele a kapcsolatot amivel soha nem volt bajunk az anyámmal, sőt az elején azt hiszem mondhatom azt, hogy megkedveltem. Viszont csak arra használta fel az apánkat, hogy tönkre tegye őt és a családomat. Akkor tudasult bennem, hogy miért nem fogok soha felnézni rá mint a bátyámra. Ő vezette bele abba a szánalmas életbe amit most él.
Mielőtt észrevett volna a kabátom kapucniját a fejemre tettem majd lehajtott fejjel mentem végig mellette.
Csak, hogy nekem soha semmi nem megy ilyen egyszerűen az életemben. A karomba kapaszkodva húzott vissza maga felé majd gúnyos mosollyal nézett végig rajtam.
- Engedj el! - Szorításából próbáltam kiszabadítani a karomat de annál erősebben szorította.
- Nocsak,húgocskám. Hát így kell üdvözölni a te drága bátyádat? - Akkora mosoly lepte el az arcát, hogy az ember azt hinné mindjárt szétrobban.
- Drága bátyám a francokat. Hagyj békén! - Kezeit hirtelen a vállaimra helyezte majd közelebb húzott magához.
- Nagyon csini lettél, tetszenél a barátaimnak. Mit szólsz hozzá? - Szemöldökét megvonva nézett rám.
- Undorító vagy! Szállj le rólam és éld a kis tökéletes életed ha már másoknak csak tönkre tudod tenni. Nem vagy a bátyám, sohasem voltál, és nem is leszel. Felfogtad? És most húzz innen.
- Tehát nem történhet vérfertőzés mert én nem vagyok a bátyád. - Vigyorogva húzta végig az ujjait az arcomon.
Az érintésétől átjárta minden porcikámat az undor! Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire aljas lenne. Mikor sikerült végre megszabadítanom magam a kezeitől éreztem, hogy valaki a hátamnál áll. A levegőben éreztem azt az illatot tudtam, hogy ő az. A sötét alak az. Mikor Sehun megfogta a kezeimet a sötét alak előre lépett majd elhúzott tőle, mire Sehun értettlen arckifejezéssel nézett rám.
- Ez mi volt? - Nagy szemekkel nézett rám.
- Mi, mi volt? - Nevetve néztem rá.
Mikor a sötét alak közelebb lépett hozzá, egészen nagyon közel oly annyira, hogy az első gondolatom az volt, hogy most le akarja smárolni. De Sehun úgy nézett ki mint aki teljesen vak , mintha tényleg nem látná. Mikor rám nézett a sötét alak akkorát behúzott neki, hogy egy pillanat alatt a betonon feküdt. Eszméletét vesztette, nem akartam csak úgy ott hagyni de nem volt más választásom mert húzott maga után.
Mikor elkezdtem hozzá beszélni az emberek bámulni kezdtek minket amit nem igazán értettem.
- Hé, álljunk meg egy pillanatra! - Kezemet még mindig nem engedte el, ami tényleg tetszett. Ott álltunk kézen fogva. - Miért hagytál ott egy szó nélkül, tudod, tegnap éjjel.. - Fejemet lesütöttem majd vártam a válaszát. Viszont mint gondolhattam volna, választ nem kaptam. - Oké... Miért ütötted meg Sehunt? - Szemeibe próbáltam nézni de mindig elfordította a tekintetét. - Miért nem beszélsz hozzám? - Mikor ezt kimondtam egy idős nő megfogta a karomat majd sajnálkozó tekintettel nézett rám.
- Minden rendben kislányom? Jól érzed magad?
- Igen, persze. És ön? - Mosolyogva érdeklődtem viszont én is.
- Szeretnéd, hogy elkisérjelek a kórházba? - Pislogva nézett rám amit nem értettem. Miért kellene nekem kórházba mennem?
- Nem, köszönöm. Jól vagyok és itt van velem a barátom is. - Gúnyos mosollyal néztem a sötét alakra.
Az idős nő tekintetét levette rólam majd megveregette a vállamat egy "sajnálommal" sétált el mellettünk.
- Mi volt ez? Te értetted miről beszélt? - Tekintetemmel próbáltam rávenni, hogy bökjön ki egy nyamvadt szót, de most sem tett máshogy csak elsétált mellettem. Nagyot sóhajtva leültem a hideg betonra majd a fejemet fogva néztem maga mellé. Láttam, hogy a távolban még vissza sem fordult, egyszer sem. De mikor oldalra néztem már ott állt előttem. Nagy szemekkel néztem rá, viszont nem szóltam egy szót sem mert tudtam, hogy nem válaszolna.
Miután újra sóhajtottam leült mellém és rám szegezte a tekintetét.
- Jobban teszed, ha nem beszélsz hozzám az emberek előtt. - Szavába vágva válaszolni akartam de ő a hosszú ujját a számra tapasztotta.- És erre se válaszolj. Kerüld el azt a szemét Sehunt, akár a barátod, akár nem. Ne gondolkodj ennyit rajtam mert nem fogsz többre jutni. Ne számíts jó dologra míg a közeledben vagyok. És nem sötét alaknak hívnak hanem Chanyeolnak, Park Chanyeolnak. Hyeri vagy, ugye? - Nagy szemei úgy csillogtak akár az égbolton a csillagok.
Nem tudtam, hogy most már válaszolhatok-e vagy sem így bólogatva jeleztem, hogy igaza van.
- Jobban tennéd ha nem járnál el egyedül. És jobban tennéd ha sietnél haza mielőtt ránézel az órára. - Mosolyogva felállt majd a kezét nyújtotta felém mire én gondolkodás nélkül elfogadtam.
- Tudom, hogy késő van de szeretnék még veled beszélgetni amíg még van hangod. - Szám sarkát meghúzva néztem rá.
- Holnap reggel a kisbolt előtt találkozunk, rendben? - Mosolyogva nézett rám mitől úgy éreztem a szívem kiugrik a helyéről.
Soha senki nem hozott még ennyire zavarba, hogy ne tudjak megszólalni. Csak bólogatva próbáltam takarni az arcomat.
- Most pedig induljunk.
- Induljunk? Hová?
- Haza.
